Az 57. Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonjában való kiállítás jogát a Ludwig Múzeum által kiírt pályázaton Petrányi Zsolt kurátor és Várnai Gyula képzőművész Békét a világnak! című terve nyerte el. A megnyitó után már a budapesti Király utcában (az acb Galériával szemben, egy kis vietnami büfében) beszélgettem a művésszel.
KULTer.hu: Hogyan született meg a pályázat?
A pályázati feltételek között szerepelt a művész-kurátor kooperáció. A pályázókat ilyenkor közös érdeklődésen, esetleg a barátságon túl összeköti az intenzív munka is. Zsolttal régóta ismerjük egymást. Körülbelül tíz évvel ezelőtt főnököm is volt a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet igazgatójaként. Sok közös vonás van a gondolkodásunkban, így nem volt nehéz találni egy olyan tematikát, ami köré a munkáim elrendezhetőek. Ez a harmadik pályázatom, persze más-más kurátorral. A pályázatok már csak így működnek, van ami elsőre sikerül, van ami csak sokadszorra, van ami meg soha.
KULTer.hu: Közben elkészült a leves.
És eszik. Csam-csamnyamm-nyamm. (nevet) Tehát elég régre nyúlik vissza ez az ismeretség. Amikor ilyen fajsúlyos pályázatról van szó, akkor igyekszik mindenki felmérni, hogy kik lehetnek potenciális társak – nem csak a dolog tétje, hanem az intenzív munkatempó miatt is. Már nem emlékszem, hogy kitől indult az elhatározás, de szerintem mindegy is. Mindenesetre ez egy elég sokrétű, bonyolult és kemény munkafolyamat volt az indítástól kezdve. Kezdődött a közös nevező vagy inkább irány keresésével, amire fel lehetett fűzni egy pályázatot. Mint ahogy említettem, már régóta ismerjük egymást, azonban egy sikeres pályázathoz az összeszokottság vagy a barátság kevés. Rendkívül összetett és komplex kihívásoknak kellett megfelelni.
KULTer.hu: Végül a gyakorlatban mennyire volt gördülékeny az együttműködés? Voltak esetleg véleménykülönbségek a koncepciót illetően?
Az iránykeresés időszakában voltak eltérő vélemények közöttünk, de később abszolút nem. Azt gondolom, mindketten elég kreatívak és elfogadóak vagyunk, a problémákra keresünk és találunk megoldásokat. A munka első szakaszában témákat, ötleteket vetettünk fel: mi az, amire építhetünk, mi az, amivel el tudunk indulni? Itt elsősorban Zsolt volt a kezdeményezőbb. Melyek azok a munkáim, amik köré újakat csoportosítva sikeres magyar pavilont lehet csinálni? Így lassan kialakult egy nagyon szűk, mondjuk öt munkából álló tárgyegyüttes. Ehhez már könnyebb volt kitalálni újakat is. A rendszert úgy alakítottuk ki, hogy a kiállítás közös munka eredménye legyen, mi pedig nagyon jól kiegészítettük egymást.
KULTer.hu: Velencében úgy láttam, hogy mind a ketten nagyon profin csináltátok, te nyilván a művész szerepében.
Köszönöm, örülök, hogy ezt így látod. Igen, Zsoltnak már nagyon sok kiállítás van a háta mögött, és a dologhoz hozzátartozik, hogy nekem is van kiállításszervezésben jó harminc éves tapasztalatom. Dolgoztam galériában, szerveztem és építettem jó pár kiállítást. Nem volt új a helyzet, tudtuk, hogy az előkészítésben hol lehetnek feszült pillanatok. Mikre kell nagyon odafigyelni, mit kell sokadszorra is átgondolni, és hogyan kell konfliktusokat kezelni.
KULTer.hu: Hogyan került Sztálinváros legmagasabb épületének „Békét a világnak!” neonszobra „Peace on Earth!” néven a Velencei Képzőművészeti Biennále magyar pavilonjának előterébe?
Az ötletelésen túljutva találtunk egy mindkettőnket nagyon érdeklő témát. Ez pedig az utópiák szükségszerűsége, kialakulása, elmúlása vagy devalválódása. Miért olyan népszerűek ma a disztópiák, és a múlt század közepén miért voltak azok az utópiák? Akkor az emberek miért gondoltak úgy a jövőre, hogy egy világbékén alapuló globális társadalomnak a legnagyobb gondja, hogyan jut ki a csillagokba vagy hogyan kommunikál az idegenekkel? Ma pedig mindenkit az foglalkoztat, hogyan lehet túlélni egy atomháborút vagy egy klímaváltozást, esetleg mindkettőt egyszerre. Mi változott meg? Fél évszázad alatt az emberiség pozitív gondolkodása, jövővíziója hogyan váltott át negatívvá? Természetesen egyikünk sem társadalomtudós vagy tudománytörténész, de nagyon izgalmas volt mindezekre a kérdésekre a képzőművészet nyelvén reflektálni. Így jött a képbe a dunaújvárosi neon békegalamb, s általa egy ideológiai utópia – a múlt század közepén indult békemozgalmak egyik jelképe – beemelése a kiállításba. Egy utalás az emberiség örök és elérhetetlen vágyára. A hatvanas évek közepén Magyarország egy újonnan épült kisvárosában (Dunaújvárosban) hatalmas neon reklámot építettek egy „toronyház” tetejére „Békét a világnak!” felirattal. Az akkori politikai hatalom így gondolta hirdetni jó szándékát a világ felé. A hatalmat azóta elfújta a történelem szele, és az építményt díszítő reklám is lekerült onnan.
KULTer.hu: Nemrég jelent meg a Ludwig Múzeum Boros Géza által szerkesztett Velencei Képzőművészeti Biennáléval foglalkozó blogján egy írás azzal kapcsolatban, hogy a galamb mit jelent különböző korok, helyek, politikai helyzetek kontextusában. Neked személy szerint mit jelent a galamb? Gyermekként neked mit jelentett a galamb a tetőn?
Nekem gyerekként meghatározó élményem volt a toronyház tetejére épített neoninstalláció. Persze akkor még fel sem fogtam, hogy milyen politikai motiváció van mögötte. Egy városi látványosság volt számomra. Azóta az installációt lebontották. Nem is annyira politikai okokból – hiszen az üzenete egyetemes –, hanem a nehéz karbantarthatóság miatt. Annyira sebezhető és akkora méretű installáció volt, hogy az időjárás miatt félévente kellett javítani. Tehát a viszonyulásom nagyon ambivalens volt, mert gyerekként egy neon reklámot láttam, később pedig, mire felfogtam az üzenetét és az üzenet fals jellegét, addigra lebontották.
KULTer.hu: A te galambod installálása is több napot vett igénybe. Csabi – a technikus – is beleőszült, alig várta, hogy végre essen az eső és letesztelhesse a vízállóságát. Miben más a technológiája ennek a 21. századi galambnak a dunaújvárosihoz képest?
A tárgy méreteire vagy a technológiára vonatkozó leírásokat nem találtam, csak archív fotókból tudtam a méretére és a formájára következtetni. A technológia pedig könnyen kikövetkeztethető volt, hiszen abban az időben csak az üvegneon létezett. A technikát illetően próbáltam korhű lenni, így a mi tárgyunk is fémvázra applikált üveg neonból készült. A méretében viszont a magyar pavilon szabta arányokhoz kellett alkalmazkodnunk, hiszen oda kellett beférjen. Annak, ami a magyar pavilonban szerepel, legalább két-háromszorosa volt az eredeti.
KULTer.hu: A következő kérdés pontosan a tér adta lehetőségekhez kapcsolódik. Szembesültetek-e valamilyen nehézséggel a speciális helyszín miatt? Mennyire különleges a magyar pavilon tere?
Ez a múlt század elején épült gyönyörű szecessziós épület nagyon markáns jellegzetességekkel rendelkezik, melyek talán az egyik legszebb épületté teszik az egész biennálé parkjának területén. A rendezésnél figyelembe kellett venni a külső és belső adottságait. A hellyel minden kiállító művész megküzd. Hogyan fér meg egymás mellett a szecessziós kerámia díszburkolat és a szocreál neon? Ez volt az első kérdés, ami felmerült mindkettőnkben. Ugyanakkor belül – szerencsére – egy nagyon neutrális kiállítóközeg fogad, tehát szinte bármilyen installációt meg tudsz ott építeni. A művek válogatásánál nem is annyira a belső tér, inkább az adott szituáció volt a döntő. A mekkora és hogyan fér be mellett inkább más technikai jellegű kötöttségek voltak, mint például: hogyan lehet beépíteni, hol van a legközelebbi konnektor, vagy hogy honnan süt be a nap? Aztán az egy dolog, hogy kamionra tesszük és elmegy Velencéig, de utána hogyan lehet ott bárkákra rakni, átcipelni kézben a pavilonig, bevinni az üvegajtókon keresztül. Ott nem lehet daruzni, hiszen egész Velencében nincsen guruló jármű, még biciklit sem láttam, a legnagyobb kerekek a bőröndök kattogó kerekei voltak.
KULTer.hu: Azt írjátok, hogy a Nappal szembe tör, a Nap ellen küzd.
Van egy kiállítás, mely az utópiák szükségességéről szól, és a kiállításban egy neonüzenet, amit mi tudatosan az átrium terébe, a pavilon egy kivilágított, természetes fényben fürdő részébe tettünk. Egy fényinstalláció, amelyik maximális üzemmódban működik, de alapvetően a Nap fényével próbál versenyezni és annak fényét túlvilágítani. A hiábavalóság, a reménytelenség metaforája. Egy kicsit ambivalens üzenet a jövő felé. A pozitív üzenetből így lesz disztópikus jövővízió.
KULTer.hu: Ahogyan Jeanette Winterson is írja A szenvedély című könyvében, Velence egy mágikus város, az utcák egyik napról a másikra eltűnnek és máshol tűnnek fel, a gondolások lábujjai között úszóhártyák feszülnek. Sikerült beleveszni a városba?
Többször voltam már Velencében turistaként. Gyönyörű hely. Tényleg – ahogy szokás beszélni róla – egy ékszerdoboz. Majdnem olyan szép, mint Dunaújváros. (nevet) Más kérdés, hogy mennyire élhető város. Turistaként ott eltölteni pár hetet, az egy dolog, és másik dolog velenceiként a turistákat kerülgetve leélni egy életet. De mikor az ember dolgozni megy oda, nem sok idő marad a lazulásra. Ilyenkor nagyon feszült idegállapotban vagyok, tehát nem nagyon látok és hallok mást, mint az adott helyzetből fakadó problémát. Aztán később, amikor látni a munka végét, összeáll a kiállítás, akkor már kiengedek én is. Ilyenkor van idő körülnézni. Így tudtam megnézni más pavilonokat és Velencét is.
KULTer.hu: Mennyire épült be a magyar kiállítás a biennálé szövetébe, milyen interakcióba lépett a többi pavilon kiállításával?
A főkurátori koncepció Viva Arte Viva címmel a művész személyiségét, felelősségét emeli ki. Ezzel a biennálé középpontjába magát a művészetet, a művészi alkotófolyamatot és gondolkodásmódot állítja. Bár a pályázatunkat akkor adtuk be, amikor még nem volt nyilvános a főkurátori koncepció, azt gondolom, sikerült a jövőbe látnunk. Projektünket alapvetően úgy értelmeztük, hogy a művész felelősséggel gondolkodik, és számol azzal, hogy a munkája hatással van a világra.
KULTer.hu: Milyen volt a fogadtatás a megnyitón? Láttam, nagyon feszülten figyeltétek az arcokat, a reakciókat…
Ahol tömeg van és a politika is megjelenik, ott egy kicsit mindig feszült a légkör. Nagyon sokan gratuláltak és a legtöbb őszintének tűnt. Kritikák valószínűleg majd később jelennek meg.
KULTer.hu: A helyszínen fogalmaztak meg kritikákat?
Érdekes módon mindenki aktuálpolitikát keresett benne. Ma minden a menekültválságról vagy a klímaváltozásról szól. Ezek kétségtelenül olyan problémák, amik összefüggenek és amiknek a megoldásánál ma nincs fontosabb. Mi mégsem ezt a konkrét tematikát választottuk, talán mert az utópiák–disztópiák kérdésköre tágabban bár, de mégiscsak érinti ezt.
KULTer.hu: Mit vártok a biennálés szerepléstől itthon és külföldön? Folytatódik a közös munka?
Még fut a biennálé, időben körülbelül a felénél tartunk. A szakma túlnyomórészt pozitívan fogadta, a közönség szereti a kiállítást. Mit várhat egy képzőművész a kiállításától? Újabb kiállításokat. Jövőre a debreceni MODEM-be hívtak meg. Ott régi és új akusztikus installációimat állítom ki. Ennek nagyon örülök és nagyon várom, mert még nem volt arra lehetőségem, hogy csak a hangmunkáimmal szerepeljek. Ezt a kiállításomat is Zsolt kurálja.
KULTer.hu: Milyen rangot jelent ma hazánkban és külföldön a Velencei Képzőművészeti Biennálén kiállítani?
A nemzetedet képviselni a világ egyik legnagyobb kiállítóhelyén nagyon nagy megtiszteltetés, de főleg felelősség. A nagy művészeti központokhoz köthető, monstre kiállításokon való részvétel mind a szakma csúcsát jelentik. A velencei mellett az isztambulit, a São Paoló-it, vagy a kasseli Documentát mind úgy kezelik, hogy eddig és netovább. Az biztos, egy ilyen kiállításon való szereplés után mindenki csak keresgéli, hogy merre tovább. De azt gondolom, hogy mindezt a helyén kell kezelni. Nagy a felhajtás persze, de úgy is az számít, tudsz-e máshogy láttatni, újat mutatni a népes mezőnyben.
KULTer.hu: Itthonról nézve is?
Persze, máshogy viszonyulnak hozzád biennálé előtt és után. Ez nagyrészt a helynek szól és nem a művésznek.
KULTer.hu: Azért biztosan más itthon, ahol kisebb a szakma és a piac, biztosan nagyobb reflektorfényt kapsz, mint egy nagyobb országban, ahol több a lehetőség kiállítani házon belül is.
Ez valóban így van. Valószínűleg minden szakmai lap megírja majd a véleményét a kiállításról. Várom a reakciókat. Mindig érdekelt, mások mit gondolnak a munkámról. (nevet)
A fotókat Várnai Gyula készítette.