Harmadik napja vagyok Szigligeten, és csak most jövök rá, ha az írószemináriumokról is szeretnék legalább egy-két bekezdésben tudósítani, sokkal korábban kell felkelnem.
Lassan dolgozom, hosszabb-rövidebb szakaszok után megállok, elterelem a gondolataimat, reménykedem, hogy a lejegyzés folyamatának meg-megszakítása következtében megőrzöm a szöveg frissességét. A műhelyek tíz órakor kezdődnek, most kilenc van, és még csak az első bekezdést írtam le. Mészöly Ágnes gyermek- és ifjúsági irodalom témájában tart foglalkozásokat, Németh Gábor próza-, Nádasdy Ádám pedig líraszemináriumon látja el házi feladatokkal a tábor írótanoncait. Becsukom a gépemet, elmegyek reggelizni, útban az étkező felé (miközben Süti, a szálláshely apró házőrzője motoz a lábamnál) megfogadom, hogy a holnapi napon végiglátogatom a szemináriumokat.
Nem sokkal egy óra után érek a kastélyhoz. Ebédre készülődöm, cigarettázok, mikor megjelenik Péczely Dóra. A mai nap első programja a Szívlapát című antológia bemutatója, a szerkesztő, Péczely mellett a versválogatás három szerzője ülne ki a színpadra, de az egyikük lemondta, és mivel Adásszünet című szövegemmel én is képviselem magam a kötetben, megkér, hogy helyettesítsem a hiányzó szerzőt. Így Fehér Renátó és Vida Kamilla társaságában én válaszolok a moderátor, L. Varga Péter kérdéseire. Idáig a közönség perspektívájából vizsgáltam az eseményeket, ám most sajátosan fordul egyet a nézőpont: figyelem az arcokat, próbálom megállapítani a szemöldökök és a szájsarkok rezdüléseiből, hogy tetszik-e a publikumnak az éppen felolvasott költemény, meg hogy érthetően válaszolok-e a moderátor kérdéseire. A mikrofonnak ezen az oldalán ülni jóval hálátlanabb feladat, csak kétszer kell felelnem, de akarva-akaratlanul is azon gondolkodom, mit jegyeznék le magamról.
Debüt – a második programon ismét a fiatalok kerülnek rivaldafénybe, az elsőkötetes Ferencz Mónika, Nagy Hajnal Csilla és Zilahi Anna e cím alatt beszélgetnek az ÉS versrovatának szerkesztőjével, Csuhai Istvánnal. Egy rövid felvezető után, amiben a ’70-es és a ’80-as évek kiadói gyakorlatának számos sajátossága szóba kerül, Csuhai arról kérdezi a szerzőket, hogy miért éppen a líra műnemében alkották meg pályaindító köteteiket. Kiderül, hogy mindhármuknak köze van a prózához, de Zilahi Anna számára fontos volt, hogy a Körhinta Kör tagjaként lírakönyvvel debütáljon. Nagy Hajnal Csilla kommunikációs eszközként tekint az alkotásra, a versek kapcsolatot teremtenek közte és a világ között, illetve hozzásegítik önmaga mélyebb megértéséhez.
Ferencz Mónika sokkal több prózát olvas, mint lírát, a fordulat évét 2013-ra teszi, amikor a FISZ-táborban a Bajtai András és Sirokai Mátyás vezette líraszemináriumon szerzett élmények hatására elküldte a szövegeit folyóiratoknak. Barátaival ezután alapította meg a Köménymagot, ami a csoportos pályakezdés lehetősége miatt megkönnyítette a fiatal tagok belépését az irodalomba. A beszélgetés során Csuhai a szerkesztő és a szerző kapcsolatára is rákérdez, megkéri a szerzőket, hogy egyetlen szóval jellemezzék a könyveiket, de számomra a legizgalmasabb a moderátor egyik utolsó kérdése: „Megérte?” A szerzők egybehangzóan állítják: „Igen.” Zilahi önmaga felé való tartozást törlesztett, Nagy Hajnalnak egy markáns pontot jelent az életében a kötetmegjelenés, hiszen azóta más megszólalásmódban írja szövegeit, Ferencz számára pedig nyilvánvalóvá vált, nem kell hatvanéves koráig várnia azért, hogy kiadja verseit.
A vacsora után Tompa Andrea Omerta című kötetének bemutatója következik, Darabos Enikő beszélget a szerzővel. A párosítás nagyon előnyös: megfontolt kérdések, átgondolt válaszok, következetesen felépített beszélgetés, a tábor eddigi legszínvonalasabb programja. Tompa elárulja, hogy nagyon rossz címadó, meg kell szokni és a munkálatok folyamán aládúcolni egy címet. A hallgatás témája foglalkoztatta, részszint azért, mert ő is „hallgatáskultúrában” nőtt fel. A hallgatási szerződéseket nevezik Omertának, ez az olasz-román-magyar kultúrkörben is használatos szó a nyelviség problémájára utal: egyetlen szereplő van a könyvben, akinek pártközegbe való bekerülése után megváltozik, román szavakkal telítődik a szókincse.
Tompa visszaemlékszik egyetemi éveire, amikor az általa beszélt nyelvjárás jellegzetességeinek mintájára ragozta egy dolgozatában az igéket, és az oktató hibaként aláhúzta az író által helyesnek ítélt szavakat. Vagyis a nyelviség problémája összefügg a kisebbségek problémájával is. Darabos úgy látja, hogy Tompa tanúkat keres, eseményekhez és történelmi korokhoz egyaránt. Az író azt válaszolja, hogy „nem tud úgy nézni a könyvére, hogy az nem fikció”. A regény az ’50-es évek Erdélyében játszódik, de nem nyújt térképet ehhez az időszakhoz, szóval, jegyzi meg viccesen a szerző, „senki ne akarjon ez alapján érettségizni”. A beszélgetés további részében az író szerepkörének, felelősségvállalásának problémája is szóba kerül. Mivel az író sokszor létező személyek történeteit veszi alapul, az alkotómunka során az etikai határok megrajzolása a legfontosabb, bár az áldozatok neveinek nyilvánosságra hozása sokszor ugyanolyan nagy jelentőségű tud lenni, mint a személyi adatok elhallgatása a védelem miatt.
A JAK-büfé csak kilenc órakor nyit, ezért valamennyien átmegyünk egy közeli kocsmába, ahol nagyon jó áron tudunk vásárolni sportfröccsöt. Sok táborozó van már itt, mi Szabó Márton Istvánhoz és Vajna Ádámhoz csapódunk, akik a tradicionális jégeralsó anyagáról és színéről beszélgetnek. Csatlakozik hozzánk Borsik Miklós és Simon Bettina is, közösen értelmezünk egy Pilinszky-idézetet. Meglepődök, mikor az órámra pillantok, már vége Th Anatol MömöÖmömö című kötetbemutatójának, indulni kell, ha el akarom érni a Hungarofuturista mozgalmi ankétot.
Cigaretta a kastély teraszán, sportfröccs a büfében – pont akkor érkezem meg, amikor Nemes Z. Márió imára invitálja a közönséget, és felolvas egy költeményt a „Szíriuszon tartózkodó Juhász Ferenctől”. Miután elhangzik a mozgalom manifesztuma, Nemes Z. mesél a csoportosulás kezdetéről, célkitűzéseiről, történeti előzményeiről, köztük az afrofuturizmusról is. Bajusz Orsolya, Havasréti József, Holt Lenszkij, Seregi Tamás és Sirokai Mátyás válaszolnak Miklósvölgyi Zsolt kérdéseire. Ha jól értem, a vállalkozás lényege a kollektív együttgondolkodásra való törekvés. A magyarság fogalmának újradefiniálása alatt különféle társadalmi gyakorlatok újrakonstruálódnak, de e folyamat során egyszersmind ki is sajátítódnak. Nemes Z. bulvárhermeneuta nyelven fejezi ki magát, Bajusz Orsolya a hungarofuturizmusról mint a nyilvánosság működésének kritikájáról beszél, Sirokai Mátyás és Havasréti József pedig e rendhagyó megmozdulás poétikájának jegyében született műveiből olvas fel. Az eseményt egy performansz követi: Holt Lenszkij magyarul, Nemes Z. pedig szíriusziul szaval.
A hét közepére sokan kimerültek, többen is úgy határoznak, ma este kialusszák magukat, hogy legyen energiájuk végigcsinálni a hátralévő napokat. De vannak olyan is, akik nem engednek a kimerültségnek, és úgy ülnek az ebédlőben meg a kastély teraszán, mintha eltökélt szándékuk lenne megvárni a hajnalt. Engedek a fáradtságnak, álmosan indulok haza, a szálláshely előtti kivilágítatlan útszakaszon vaddisznókat hallok, a röfögés úgy hat rám, mint józanodni vágyó részegre a kovászos uborka leve. Felélénkülve fekszem ágyba, Kondor Vilmost olvasok, és Gordon Zsigmonddal keresem a választ: pernahajder volt-e Shock Jenő?
JAK-tábor, 3. nap, Szigligeti Alkotóház, 2017. augusztus 30.
A fotókat Bach Máté készítette.
