„Kezdetben mintha egy régi vetítőgép indult volna be, kimerevítve az adott látószöget, akadozva adagolta a képeket, ahhoz, hogy majd beinduljon a masina, felpörögjön a film, a képek megtalálják illeszkedéseiket” (76.).
A Napsütés című szövegben reflektált módon egy vetítőgép pörgetett képkockáiként váltakoznak a jelenetek; Tamás Dénes első novelláskötetének sokszínűségét a dzsessz füstös árnyalatainak és a természetfotók éles kontrasztjainak egymásmellettisége adja. A Minden egész…-ben nem a cselekményszövés válik elsődleges szövegszervező elvvé, a képalkotások a pillanatokban összeálló tapasztalategyüttesek szituatív elrendezését végzik el. A kötet mottója is ezt hangsúlyozza: „Nem mondatok, hanem összhangzatok. / Minden történet mélyén egy kép van. / Egy odatartozás.” Az akár fél oldalakon is átívelő, többszörösen összetett, jelzős szerkezetekkel telített mondatok a nyelvi sűrítettségük miatt hasonlóan érzékletes líraisággal viszik színre egy gerincsérvtől szenvedő ember gyötrődéseit (Óda a magassághoz), vagy annak a reggelnek a történéseit, amikor Püthagorasz másodszorra is elmosolyodott (Forgó játék).
A Minden egész… – tematikus sokszínűség alapján – nehezen egyberendezhetőnek látszó szövegeit az elbeszélői nyelv egységessége mellett a novellák helyszíneivel való szisztematikus játék szervezi koherens korpusszá. Az épített környezet tereinek és a természet tájainak váltakozása a személyesség és a személytelenség, a változás és a változatlanság, az elhagyatottság és a transzcendenssel való kapcsolat ellentétpárjait hozzák létre: „Minden, ami itt külön-külön megmutatkozik, legfeljebb csak megálló, aminél lélegzethez jutott egy terjedelmesség, egy olyan nagyság, ami csak értünk költözött bele bokorba, fába, emelkedőbe” (181.). A városok a kötet legtöbb szövegében a Marc Augé-féle nem-helyek és/vagy heterotopikus terek által jelennek meg. A gyorsuló hétköznapok, a karrierista életmód, a forgalom megállíthatatlan irama és zaja, a fojtogató zártság és az arctalan embertömegek fokozatosan elszemélytelenítik ezeket, hiszen megfosztják a szereplőket az emlékezéshez szükséges időtől, a múlt felidézésére alkalmas pillanatoktól, a helyek jelentésekkel való feltöltődésének lehetőségétől. „A helyek elvesznek” – olvashatjuk a Budapest már nem repül című novella első mondatát, majd a folytatást: „akár a barátságok” (53.). Ennek a szövegnek a főszereplője három évig élt a fővárosban, majd átutazóban, hosszú idő után megkísérelte felkeresni a számára egykor fontos helyszíneket. A felújított Astoria aluljáró már ismeretlen számára, a Károlyi-kert sétányának kavicsai „üresen” csikorognak a talpai alatt, és annak a lánynak az emléke, akivel itt sétált, egyre homályosul. A névnélküli szereplő birtokba már nem veheti, ezért ugyanazon protokoll szerint használja ezeket a helyeket, ami szerint a körülötte lévők: várakozik, áthalad.
Az urbánus terekkel szemben a természetet a tágasság, a magától értetődő szépség és a transzcendens fogalmai jellemzik. Az erdőkről, hegyekről, sziklákról vagy akár a felkelő nap első sugarairól Tamás Dénes érzékletesen, de kissé szentimentálisan és nem egyszer romanticizáltan ír. A Napsütés című novellában például a városi forgatagtól megszédült szereplők a természetbe mennek megnyugodni, feltöltődni. És bár a szövegben megjelenő tó mesterséges, annak környezete mégis éteri tájként vázolódik fel. A természetben való jelenlétükkel a szereplők „betagozódnak egy nagyobb egészbe” (78.). Az emberen túli erők megtapasztalása ad értelmet az olyan foglalatosságoknak, mint a könyv számos szövegében megjelenő túrázás (A hegy és a leányka, Bizonyíték), amely során a karakterek kiszakadnak hétköznapi valóságukból, és erőkifejtéseik következtében valami olyasmiben részesülnek, amit „nem lehet analizálni, megragadni, letudni, mert egyből rárakódott a test eleve megemelt helyzetére” (17.). A Minden egész… a romantika nyelvi-stilisztikai eszközeivel ábrázolja a tájat: antropomorfizálódnak a természeti jelenségek, a verbális stílus mozgalmasságot kifejező megoldásaival a környezet elemei cselekvőképessé válnak: „Mert hirtelen lezárult a tó szeme” (128.), „vártak minket, fogadva vagyunk. Hogy hiába a dermesztő, csikorgó hideg, a tér, ami megnyílt idefent, arra vár, hogy bejárjuk.” (181.)
A terekkel és a tájakkal való játék nem minden novellában produktív. A vállalásukat be nem teljesítő szövegek jó példája a kötetből a Halottak napja: a mécsest gyújtó családtagok nem érzékelik a sírja felett lebegő öregasszonyt, aki rekonstruálja földi életének legfontosabb eseményeit. A temetőben megváltozik a hétköznapi tér- és időkoordináták szabály- és viszonyrendszere, az öregasszony pozíciója viszont még ezen kondícióknál is speciálisabb: egyszerre van kívül és túl ezeken a kategóriákon. A főszereplő és az elbeszélő szólamai reflexióikkal szentimentálissá teszik ennek a küszöbön állásnak az elgondolhatóságát, a bölcselkedő, szentenciózus megállapítások zavarosak („Nem tudott eltelni a nagyság örömével, hiszen erre csak az képes, aki számára van értelme a végtelen felé való tágulásnak.” [23.]; „Mintha hirtelen mindenről, amiről azt hitted, hogy a tiéd, kiderülne, hogy rokonságot mutat egy kő mélyében lakozó értelmetlenséggel. Ezt már nem lehet elviselni.” [23.]), a terekkel való játék pedig túl direktnek, modorosnak hat („Tartozhat egy ember egy utcához? Elhordozhat néhány ház, néhány kanyarulat egy emberi életet?” [27.]). A perspektívaváltások és a logikai következetlenségek szétfeszítik a szövegnek azokat a gondolati csomópontjait, amikhez antropológiai és poétikai tétek társíthatók: „Megpróbálta kirázni szeméből az örökkévalóság lenyomatát, kereste a helyes irányt, a perspektívát, mert tudta, látni csak akkor fog, ha az Egésznek hátat fordít, ha saját testét állítja az Egész útjába, az ember tömör, áthatolhatatlan testét, amit, mióta ember él, csak három szögnek sikerült átütnie.” (25.)
A város és a természet közötti ellentét következetesen végigvonul a köteten, ami meglehetősen anakronisztikus hatást kelt. Az erdők és a hegyek minden másnál közelebb vannak a transzcendenshez, jelentőségük tipográfiailag is jelölve van: a nagybetűvel kezdődő Egész szóval megnevezett emberen túli világ ellentétben áll az ember által létrehozott „holt terekkel” (46.). Az urbánus helyszínek állandó változásban vannak, ezért (is) szükségképpen rosszként értelmeződnek, míg a természet állandó, az abszolút jó. Előbbivel nem tud az ember azonosulni, míg utóbbival szinekdochikus viszonyban áll: a túrázások alkalmával például abból az egészből részesülnek a szereplők, amelyből saját lényegük is való (ez remekül látszik az Óda a magassághoz című szövegben, annak gerincsérvtől szenvedő főszereplőjén, aki a városból a mezőre megy sétálni, ahol összecsuklik a fájdalmaitól, és „[ö]sszeomlásában bércek remegnek, a fájdalomtól kisajtolt könnyeiben patakok zubognak” [44.]).
Bár körültekintően részletezett terekről és tájakról van szó, a leírásokat megszakító gondolatfutamok az első novellák után önismétlésként hatnak, a sűrű, dús nyelvezet közhelyes frázisokba csap át, amelyek nagyon gyakran öncélú ömlengésnek tűnnek: „akkor szeretünk igazán valakit, ha a szeme előtt akarunk meghalni” (160.). Mindezek ellenére Tamás Dénes első novelláskötete meggyőzően tud szólni az emberi kapcsolatok fontosságáról, a szürke hétköznapok nehézségeiről, a torinói lónak hátat fordító Nietzsche-ről, és az erőről, ami ellenállhatatlanul vonzza az olvasót a kötet utolsó lapja felé.
Tamás Dénes: Minden egész…, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016.
