A lány a pultnál, az üvegfal mögött ült. Mindent látott, ami azon túl volt, de hallani csak azt hallotta, ami hang a néhány lyukon átszivárgott hozzá. Nagyon kellett figyelnie, mikor orruk alatt motyogó emberek kerültek sorra, hogy most kártyával vagy készpénzzel akarnak csekket fizetni, vagy milyen névre kérnek számlát az öt boríték után. Lent, ahol a pénzt átadták, ő meg a szelvényt, az újságot tolta elébük, vagy mutatta, válasszanak, melyik lesz a nyerő lap, nagyobb nyílás volt, de a legtöbben nem akartak ennyire lehajolni. Kivéve Ferit.
Feri is csekkeket jött fizetni. Készpénz lesz, mondta kérdés nélkül is. Fülig ért a szája, mikor közölte a lánnyal, hogy nem akar biztosítást kötni. A lány is mosolygott, hogy hiába, neki most esze ágában sincs semmiféle konstrukciót ajánlani. Pedig lehet, hogy megfűzhettél volna, mondta Feri erre. Lehet, hogy most beszélhettünk volna erről.
A lány közben megnézte, rendben vannak-e a pénzek, nem keveredett-e közéjük valami hamiskás darab, át is számolta őket, és biccentett, tökéletes. Rutinos mozdulatokkal tette a gépbe, húzta ki, bélyegezte, hajtotta, tépte a sárga és fehér csekkeket.
Pedig lehet, hogy most meg éppen én akartam egy jó konstrukciót ajánlani – mondta Feri, és megigazította kopottas postáspólója gallérját. Csak azt nem itt kellene megbeszélnünk, tette hozzá. Ráérnél később? Munka után? A lány továbbra is mosolygott, de szemüvege alatt megrebbentek a pillák. Ezt Feri észre sem vette, el volt foglalva azzal, hogy végtelenül lazának mutassa magát, ami azért nem volt túl könnyű ilyen közel a kolléganőjéhez, akivel ennyit egyszerre soha nem beszélgettek korábban.
Az soká lesz, mondta a lány, és megigazította a haját összefogó vékony, kékes színű gumit, ami szépen harmonizált a szemüvegével. Ma nyolcig vagyok. És holnap? Holnap? Feri lazasága kezdett erősen apadni. Az még messze van, mondta a lány, és az ajtó felé pillantott. Szinte folyamatosan mozgott, ahogy jöttek-mentek az ügyfelek. Pedig bő óra volt még a csúcsig, mikor majd kiszabadulnak a környékbeli irodákból és betódulnak a népek fizetni, levelet feladni, küldeményt átvenni. Ablakonként most legfeljebb öt-hat fő ácsorgott a hatalmas térben.
Mindketten mosolyogtak, de innen már nem sok lehetőségük maradt, mivel mindenen túl voltak, ami a csekk befizetésének ceremóniájához tartozott. Ott álltak a nagy térben az üvegfal egyik és másik oldalán.
Most mennem kell, majd járok erre – intett Feri, és oldalra lépett, hogy ne tartsa fel a sort. Nem akart feltűnően gyorsan távozni, de azt sem szerette volna később visszahallani a vörös Marikától, aki mindenről és mindenkiről mindent tudott (vagy legalábbis szeretett volna tudni), hogy az új kolléganő panaszkodott este, mennyire nyomult az az idétlen kézbesítő.
Hirtelen szélroham támadt, mikor kilépett az ajtón. Fél négy múlt, a nap sütött, de Feri pontosan tudta, ilyenkor már felesleges abban reménykedni, hogy örökké tart a nyár. Ez nem egy amerikai kisváros egy sorozatból, ahol minden csakis jóra fordulhat.
Előbányászta a telefonját a zsebéből és megcsöngette a feleségét.
– Szia Ildi, hogy látod, el tudunk ma menni moziba?
