Nemrég meghallgattam David Bowie Heroes című dalának azt a változatát, ami az 1987-ben Nyugat-Berlinben tartott koncertjén hangzott el. Ez a dal egyébként is a kettéosztott város „himnusza” volt, az említett koncert pedig azok közé az események közé tartozik, amelyek hozzájárultak a fal leomlásához 1989-ben.
A túloldalon a tömeg éljenzett: a fal közelébe gyűltek a koncertet hallgatni, Bowie köszöntötte is őket, a Heroes előtt, amit Berlinben írt tíz évvel korábban, és ami egy fal által szétválasztott szerelmespár történetét idézte meg. „We can beat them, for ever and ever / We can be heroes, just for one day”. Az esemény a rendőrséggel való összecsapással végződött. Hogy mekkora társadalmi hatása van a zenének, nem is lehet kérdés.
Szabó Eszter Ágnest különleges viszony fűzi David Bowie-hoz. Itt is jelen van, ha csak közvetetten is, hiszen Eszter egyik kedvenc dala a Sound and Vision: „Blue, blue, electric blue…” – angolul létezik ez a gyönyörű kifejezés, a feeling blue, az emelkedett melankólia, a kékes éjszakai fények alatt érzett édes magány, valódi vagy soha meg nem élt emlékek utáni nosztalgia érzése. Nemrégiben arról beszéltünk Eszterrel, hogy össze kellene számolni, hányszor találni utalást az időre a nyolcvanas évek magyar újhullámos zenekarainak dalszövegeiben. Kétségtelenül nagyon sokszor. El is gondolkodtam, hogy micsoda önreflexió szükséges ehhez, az elvesztegetett idő és az aktualitás érzésének micsoda keveréke. „Nincs túl sok időd, gyorsnak kell lenned / Az amit itt látsz, az már csak a múlt / Nem bízhatsz többé az emlékeidben / A jövő sem az már, mint ami volt.”
Budapest folklórjának részévé váltak ezek a szövegek: „Ó Nirvánia, ó, Észak-Jemen, itt élni nem rossz, de itt élni nem jó”, Eszter pedig egyenesen megszelídítette őket. Stelázsicsíkra, újrahasznosított férfiingre, kispárnára és blúzra varrta, saját hímzett arca mellé helyezte, bajuszgyantázás közben akár, még az abjekciót is megidézve, „én nem fogom más arcát viselni a ruhámon”, beleöltögette a szavakat a személyes tereibe, otthonKÁja részévé tette, saját Budapestjének alaprajzát öltögette ki. A tömegkultúrával és annak történeti vonatkozásaival annyira összefonódó falvédők világát nem egyszer sajátította ki, ezeken a múlt és az emlékezés kapott szerepet korábban is. Egyszer egy sorozaton felidézte az államszocializmus celebjeit. Most sem tesz mást, csak alulról nézi azt a kort, „csakezakor”, és még személyesebb területre merészkedik, annyira, hogy az már szinte mindenki emlékezetével érintkezik.
De semmiképp nem ragadunk abba, ami elmúlt, Esztertől nagyon távol állna, szemünk mindig a jelenen és a jövőn, mert „A jövő itt van, és sose lesz vége.” A stelázsicsík mellé festett porcelán és nipp is kerül, a polgári otthon elvárható és nagy műgonddal, figyelemmel formált tárgyai, az emléktányérokon tudósítással a jelenről: ételosztás, ugrótornyos panorámakép. Keserédes kékben tálalt tények, dilemmák, élmények, mert „Még emlékszünk a múltra / Hát sejtjük a jövőt / Még el se kezdődött / És máris véget ért.” A vitrinek üvege mögött aktuális zsánerjelenetek, minitárgyegyüttesek formálódnak. Búcsúzás: „Na most menjek vagy maradjak, angolos távozás, maximum egy taxit hívok…” Tüntetés: „Szavazz rám, beváltom minden reményed…” Verekedés: „Én nem bírom fékezni magam / Én hős akarok lenni…”
A hősiesség persze feltűnik a legszűkebb női szférában is, ezt a ziccert nem lehet kihagyni. És ahogy néhány éve Eszter szuperhősös bevásárlószatyrai formájában, amiket kamuflázsként fejünkre húzva bármikor a valóság komor vidékeinek elhagyására használhattunk, beszédbe elegyedve csodára várakozó gyerek énünkkel, Sokan várnak a csodára, úgy most Superman logója a kék otthonkán újra biztosítja az átjárást a képzelet és a valóság, a múlt és a vágyott jövő vagy saját személyes identitásunk rétegei között.
A kék turkálóból a válogatás szabad, csak a kiválasztott ruhák helyett sajátot kell hozni reciklálható emlékül.
Szabó Eszter Ágnes Budapest Blue 2. című kiállítása a B32 Galéria és Kultúrtérben (1111 Budapest, Bartók Béla út 32.) tekinthető meg augusztus 15. és szeptember 7. között. (Az írás a tárlatmegnyitó beszéd szerkesztett változata.)
A fotókat a Ilauszky Tamás készítette.