Munshimánia a brit palotában

Az előzetes után azt várnánk, hogy a Viktória királynő és Abdul kicsit olyan lesz, mint az Életrevalók: egy valóságos történet feldolgozása fokozatosan mélyülő érzelmekkel és őszinte empátiával két ember között, akik közt társadalmi, etnikai, jelen esetben pedig még vallási és nembeli különbségek is húzódnak. A Brexit és a menekült krízis idején igazi ütős sztori.

Ám annak ellenére, hogy a film sok humorral és mozgalmas jelenetekkel indul, a két szereplő kapcsolatának mélységeit nem sikerül kibontakoztatnia. Az érzelmek felszínesek maradnak, a kulcsszereplő nem kap hangot, nagyot ártva ezzel a karakternek, a történet pedig a tetőfok után ellaposodik. Többet érdemelt volna a sztori, ám ennek ellenére is lehet szeretni a Viktória királynő és Abdul filmes adaptációját.

Stephen Frears rendező és Danny Cohen operatőr párosa nem sokáig hagyta a brit birodalom második leghosszabb ideig uralkodó királynőjének rejtett titkát a polcon porosodni. Frearstől egyébként sem áll távol, hogy életrajzi ihletésű sztorikhoz nyúljon; az ő nevéhez fűződik A királynő című dráma, amelyben a Diana hercegnő halála utáni hét eseményeit dolgozza fel mesterien, illetve A program – Egy legenda bukása, mely Lance Armstrong doppingbotrányáról szól. Nem meglepő tehát, hogy elsőként csapott le Viktória királynő és Abdul sztorijára.

Shrabani Basu írónő egy véletlen látogatás során figyelt fel az árulkodó jelekre, és írta meg a korabeli kéziratok alapján regényét még 2011-ben a magányos, özvegy királynőről, aki, társadalmi nyomás ide vagy oda, barátságába fogadja a gyarmatbirodalomból érkező indiai muszlim szolgálót. (A könyvet magyarul az Athenaeum Kiadó adta ki a film premierje előtt pár nappal.) Egy keresztény uralkodó, aki az előítéletek és sztereotípiák közt meglátja a barna bőrű „bevándorlóban” az embert. Munshinak, azaz tanítónak hívja, mert a vele való beszélgetésekkel, az urdu nyelv és a Korán tanulásával az általa ismert szűk világ új és egzotikus tartalommal bővül, ami teljesen magával ragadja. Nyilván az udvar, valamint savanyú képű fia, Bertie (Eddie Izzard), a személyi titkár Sir Henry Ponsonby (Tim Pigott-Smith halála előtti utolsó alakítása) és a miniszterelnök Lord Salisburyvel (Michael Gambon) az élen egy kisebb szívinfarktust kap ennek láttán („Még a végén burkát húz” – ironizál a miniszterelnök), és mindent elkövet, hogy a királynőt észhez térítse. Így a történet könnyen párhuzamba állítható a jelenkorunkban érezhető feszültséggel, amely a különböző kultúrák között húzódik, felvetve az elfogadás lehetőségét.

Az elmúlt években rendszerint királynői szerepekben feltűnő Judi Dench igen rutinosan és egyben briliánsan játssza az egyedülléttől és uralkodói kötelességektől megcsömörlött, majd indiai munshiáért őrültként rajongó Viktóriát – érte már megérte megnézni a filmet. Lee Hall forgatókönyvíró párbeszédei igazán szellemesen figurázzák ki a királynő és a palota abszurd etikettjét. Viktória királynő szerepe különösen közel állhat Denchhez, ugyanis húsz évvel ezelőtt a Mrs. Brown brit drámában szintén ő alakította az uralkodónőt, amiért Oscar-jelölést is kapott. Még a sztori is hasonlít a mostanihoz, annyi különbséggel, hogy akkor Abdul helyett a skót szolgáló, John Brown volt az udvarló. Pontosabban ott udvarló volt, itt inkább afféle meghitt, baráti viszony alakult ki a nála évtizedekkel fiatalabb Abdul Karimmal, bár Frears remek érzékkel el-el hinti, hogy van itt azért egy adag vonzalom is a levegőben. („Véleményem szerint a magasabbik szörnyen jóképű” – mondja a királynő a Jubileumi ünnepség után, ahol először pillantja meg a két Indiából érkezett szolgálót.) Az alakítások terén a közgazdászból bollywoodi színésszé avanzsált Ali Fazalra sem lehet panaszkodni, akinek ez volt első komolyabb szereplése nyugati filmben.

Az alapsztori tehát megkapó, ám a filmkockák csupán az első félidőben pörgősek. Talán túlságosan is, abban a tekintetben, hogy a játékidő közepéig konkrétan átszáguldunk a két szereplő kapcsolatán, nincs lehetőség arra, hogy igazán átérezzük és megértsük a kettejük közti viszonyt. A film második felét így leginkább már csak a királynő durcás lázadozása és a palota hüledezése tölti ki.

Abdul egy szeretni való figuraként lép a színre. Egy naiv, kalandvágyó nagy gyerekként, akit a palota a furcsa szokásaival és a fölényeskedő udvartartásával együtt is teljesen lenyűgöz. Nagy megtiszteltetésnek veszi a hajóutat Agrából Londonba, hogy átadhassa az ünnepi érmet a királynőnek. Nem úgy, mint társa, Mohamed (Adeel Akhtar), akinek szerepére és Abdullal való kapcsolatának alakulására érdemes odafigyelni. Ő az a fajta „bevándorló”, aki a legkevésbé sincs elragadtatva, hogy a brit imperialisták – nem elég hogy megszállták a hazáját – még az országukba is elrángatják egy nyamvadt ünnepségre. De miért is lenne, hiszen már az elején tudatosítják vele, hogy magassága miatt ő még Abdul mellett is csak másodhegedűs. Él-e vagy hal-e, a lőtéri papírkutyát sem érdekli a palotában. Nem is fárasztja magát, hogy „felnyalja magát a szaros britek létráján”. Inkább cinikus megjegyzéseket tesz a barbár brit szokásokra, hátha úgy hamarabb kidobják az országból. A filmbéli Abdulnak viszont megadatik, hogy az első stratégiát válassza, amivel él is. Ezzel hátat fordít társának és „lepaktál az ellenséggel”.

Ám ezzel olyat tesz, amit rajta kívül senki más a palotában: a királynői rangon túlra tekint, és értő figyelemmel fordul a mögötte rejlő, intellektuális diskurzusokra és kedvességre szomjas idős hölgyhöz. Lee Hall igen elgondolkodtató szavakat ad Abdul szájába szeretetről, földi szerepeinkről és életünk értelméről, amivel a munshi valóban egy lelki tanító szerepében tetszeleg: „Az élet olyan, mint egy szőnyeg; ki- és befele szőjük a szálakat, hogy megkapjuk a végén a mintát.”

Ennek ellenére a néző a cselekmény előrehaladtával rokonszenv helyett inkább ellenszenvet érez Abdul iránt. Képtelen elhinni, hogy őszinte érzelmek fűzik őt a királynőhöz, nem pedig önös érdekek. Ám biztosat nem tudunk meg, ugyanis a királynővel ellentétben ő nem kap lehetőséget, hogy elmondhassa nekünk valós érzelmeit és gondolatait. Ez már csak azért is ciki, mivel a film egyik kulcstémája a rasszizmus és a diszkrimináció kérdése, ebből kifolyólag illene az érintettet is megszólaltatni. Kibontakozás híján így Abdulból csupán annyit látunk, hogy pár snitt alatt egy szimpatikus karakterből opportunista bájgúnárrá válik. Ezzel Frears, Basu történetével szemben, nem csitítani próbálja az európai kedélyeket, hanem még inkább lovat ad a xenofób propagandának. A film második felében Abdul szereplési vágya alábbhagy, megnyilvánulásai mégis őszintétlennek hatnak.

Ám az őszinteség kérdése a másik oldallal kapcsolatban is felvetül: Viktória királynő valóban Abdul személyéért rajongott annyira, vagy csupán eszköz volt arra, hogy visszanyerje a kontrollt önmaga és döntései felett? A filmbéli Viktória királynő kicsit olyannak mutatkozik, mint egy lázongó tini, akinek minél tiltottabb egy dolog, annál érdekesebb. („Én vagyok Anglia királynője. Azt teszek, amit óhajtok.”) Minél nagyobb botrány van belőle, annál jobban élvezi. Hisz ezzel ő van felül, nem parancsolnak neki. És ez az érzés kétségtelenül felszabadít a magány alól, és örömöt csempész a megkeseredett napokba.

Ám a cselekmény előrehaladtával nem csak a palota, hanem maga a néző is kételkedni kezd az uralkodó ép elméjét illetően. Úgy érzi, még egy „munshi” a királynő szájából, és popcornt-kólát hátrahagyva rohan ki a teremből. Így bár Basu 13 évig tartó őszinte barátságról beszél a királynő és indiai tanítója közt, a film nem képes ennek a barátságnak a mélységeit átadni, és a várttól eltérő képet fest a két főszereplőről. Bár voltaképp nincs miért haragudni Frearsre, hisz előre figyelmeztetett: „igaz történet alapján… nagyrészt”.

Százas zsepire tehát nem lesz szükség, az összképet tekintve viszont a Viktória királynő és Abdul így is egy élvezhető film: könnyed, humoros, van mondanivalója és elgondolkodtat, eltöprenghet a néző. Ám a 106 perces játékidő alatt sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből a páratlan történetből.

Viktória királynő és Abdul (Victoria and Abdul), 2017. Rendezte: Stephen Frears. Írta: Lee Hall. Szereplők: Judi Dench, Ali Fazal, Adeel Akhtar, Michael Gambon, Eddie Izzard, Tim Pigott-Smith, Olivia Williams, Simon Callow. Forgalmazó: UIP-Duna Film.