Értékelhető televízióadás utáni kapcsolgatások során előfordul, hogy rá-rábukkanok arra a csatornára, amelynek az adása négy – háromhavonta váltogatott – felvételből áll: márciustól májusig tavaszi hangulat címen egy zöldellő tájat mutat híddal, júniustól augusztusig nyári hangulatot, azaz egy tengeri felvételt, szeptembertől novemberig egy őszi erdőről készült felvételt, télen pedig egy kandallót és a benne ropogó tűz képét sugározza.
Ezek az instant hangulatképek bárhol lehetnének, általános természetélményt fogalmaznak meg, amelyből hiányzik a személyes tapasztalat, vagy azoknak az emléke. Valamiféle általános vágyálmot mutatnak be, idealizált évszakokat, egy olyan világban, amelyből valójában lassan eltűnnek az évszakok, és amely egyre gyakrabban produkál olyan időjárásbeli extremitásokat, amilyeneket nem is olyan rég még csak disztópikus sci-fikben vagy akciófilmekben lehetett látni. Ezek a szép és nyugtalanító képek távol állnak azoktól a felvételektől, amelyeket éjjel vetített az egyik tévéadó egy akváriumról. Abban megnyugtatóan úsztak fel és alá különféle halak.
Antal Balázs kiállításán két alkotás is szerepel, amely az instant látványokkal játszik. Az egyik a pontyfejet utánzó kútról, illetve a bizarr csendéletről készült vetítés, amiből a ráakasztott festékes vödör furcsa nyugalma árad. Work in progress vagy hányavetien ottfelejtett munkaeszköz cigiszünet közben, esetleg a festészet szélsőségesen ironikus allegóriája? Jelzés, hogy mindez csupán laza nyári időtöltés a csobogó víz mellett, a néző pedig készüljön okos gegekre? Esetleg figyelmeztetés, hogy a kiállításra belépve minden idézőjelbe helyezendő? Az egykori halakkal teli akvárium meditatív látványát a félhomályban elhelyezett uborkakoporsó, vagyis uborkákkal teli akvárium, egy nemcsak színes, hanem valamelyest szagos objekt váltja fel, ami a halak mellett kutatólaboratóriumok formalinos tárlóit is megidézi, ahogy azt a kurátori szöveg is aláhúzza, így egy alkimista műhely ironikus olvasatát is nyújtva az asszociációk között. A langyos medencében lomhán úszkáló, néha egymáshoz ütköző uborkák még a strandon és a vízben egymás mellett nyomorgó, nyaraló tömegeket is felidézik. Ez a par excellence uborkaszezon, de az ipari mennyiségű, nem éppen a napfény közbenjárásával, azaz nem a hagyományos eljárással készülő kovászos uborka, és a nyári boldogság, amit szinte költői módon tartósít, tulajdonképpen keserédes.
Az egyértelműséget éppannyira nélkülöző, lenyűgöző és mégis nyugtalanító, abszurd látványt biztosít, mint a bejárati pontyfejes digitális csendélet, csak éppen a választott médium különbözik. A kiállításon, ami az én olvasatomban egy installációegyüttes – hiszen hiába van itt három különböző térben három, különböző tárgyakból álló csoport, egy-egy vezérfonal összefűzi őket –, tehát ebben az együttesben a derű meghatározó jelenléte nem kétséges, de a megjelenítés módja folyamatosan a tárgyak első olvasata vagy látványa „mögé” nézésre kényszeríti a nézőket. Továbbá a képzőművészeti forma keveredik a designnal, pszeudo használati tárgyakat hozva létre, végképp elbizonytalanítva a látogatót, hogy milyen szándékkal született művek közt jár. Ez az alapvetően (neo)konceptuális felvetés bizonyul meghatározónak az emlékezet helyeinek kutatásával foglalkozó termekben, ahogy az az alkotótól már megszokottnak mondható. Tulajdonképpen a hely szelleme kizökkentésének vagyunk a szemtanúi. Antal Balázs meg is idézi a genius locit, de lényegében a kiállítás egészében bújócskázik vele, vagy hajkurássza, ha az megszeppenve szökni próbál. Minden alapja megvan erre a művésznek: itt született, a helyszín az ő személyes emlékezetének terével is érintkezik, a hely szellemének kutatása személyes ügy. Főleg, ha a fókuszban tartott hely határai túllépnek a városon, és először az ország határaiig, majd globális szintekig tágulnak, közüggyé válnak. Nagyjából ebben a sorrendben rakódnak egymásra a kiállított tárgyak jelentésrétegei, amelyekben még a múlt és a jelen folyamatos kapcsolatban áll egymással.
Kiss István Proletár címet viselő, vagy Tanácsköztársasági emlékmű néven is ismert alkotása Debrecen egyik szignifikáns köztéri szobra volt. Pettendi Szabó Péter Debreceni Nemzetközi Művésztelepen készült tavalyi munkája a városképről őrzött gyerekkori emlékképekben keletkező hiány betöltésére irányult – a szobor 1990-ben, egyébként még az első szabad választások előtt történt ledöntése kapcsán. Az emlékezet helyeivel és ellentmondásos dinamikájukkal foglalkozik Antal Balázs munkája is, megidézve a köztéri szobrokkal vívott háborút, ami átszövi mindennapjainkat. Ugyanakkor a ma már csupán torzóban létező szobor lekicsinyített és szinte sorozatgyártott változatából készült, a dísztárgy és a használati tárgy határán álló, szuvenírizzósor központi elemének inkább – az alkotótól már szintén megszokott módon, akár egyénileg, akár csoportban létrehozott alkotásaira gondolunk – a szocialista múlt domesztikálásának összetett és a kortárs művészetben annyira meghatározó problémáját érzem központinak.
A kiüresedett helyek, a felejtés, a személyes nosztalgia és a vele járó retró jelenségei képezik ennek a gerincét, és ellentétes irányú léptékváltással ugyanezt a kérdést pedzegeti a moszkvai tévétornyot utánzó hőmérő, a redukált változat felnagyított verziója, amely mintha pop art művek kelet-európai pandantja lenne, és igazi konceptuális gesztussal, saját magával együtt a teremben mérhető hőmérsékletet is kiállítja. A polcomon álló, tavaly ajándékba kapott hamutartó jut eszembe ezekről a művekről, amit valóban ajándéktárgyként árulnak Albániában, ebben a lassan újra felfedezett országban, és amely Enver Hodzsa egykori bunkerhálózatának egyik tagját ábrázolja, a történeti emlékezet kényszer szülte szuvenírjét, az elszigeteltség miniatürizált emlékművét, amely a legbizarrabb ajándéktárgyak közé tartozik, amelyeket valaha láttam.
A hőmérőt befogadó terem tágítja a legszembeötlőbben a lokálist a globális felé: a szikes talajszerű padlószőnyeg a hely szellemét őrzi a sivatagosodással fenyegető Hortobágytól néhány kilométerre, de az egyre erőteljesebbé váló klímaváltozás jelenségeire és a mögötte játszódó nagyhatalmi alkukra, a válságot tagadó összekacsintásokra utal. A Hatházi Lászlóval közösen alkotott, Putyin aláírását utánzó fűtőtestgázcső mutatja ezt a legnyilvánvalóbban, egyértelművé téve, hogy a véglegesítő-ratifikáló szignatúra a katonai erő mellett az olcsón elérhető és előnyös megállapodásokkal eladható energia jelképe, amely bizonyára a legfontosabb tényező a mai nagyhatalmi politikában. A tárgy ugyanakkor Magyarország jelenlegi nemzetközi irányultságára is utal, az aktuális politikai és társadalmi helyzetre reflektál, amit az egykori szovjet technológiakultusz egyik tárgyiasult emlékének valóban domesztikált (hiszen az adott tér méreteihez szabott) változatának a közelben való – az ellentmondásokat hangsúlyozó – elhelyezése erősít.
A debreceni Kossuth téren álló, esztétikai és ideológiai vitákat a mai napig rendszeresen kirobbantó szökőkút elemei közül kiemelt motívum is ezen esik át, ahogy a vele egy teremben szereplő Proletár-izzók is. Itt a jelen tárgyi emlékei jelennek meg szaniteráruház-installációvá szelídítve, felvetve a honfoglalókat ábrázoló rajzzal díszített csempék privát lakóterekbe való beépítésének, a sorozatgyártásnak és így a kollektív emlékezet valójában sosem volt képével való azonosulásának lehetőségét, a történelem és az emlékezet fogyasztóivá tételét is tematizálva. Ez az alkotás formai kérdéseket is felvet, ironizáló és indirekt módon reflektálva a köztéri műalkotás funkciójára, ismérveire, amikor kiemeli a köztéri művekkel kapcsolatos elvárásrendszerbe nehezen illeszthető grafikus vagy illusztratív elemeket. A kiállítás részét képezi egy ready made is, a gyűjtői villamosmakett-darab gyerekjátékként való kiállítása, bonyolult és gondosan megtervezett terepasztal helyett a laboratóriumi egér által befutott, a józan ész határán egyensúlyozva, körbe-körbe vezető vágányokra állítva. A véresen komoly gyerekjáték köntösébe bújt makett mélységes korlenyomatot őriz, hiszen oldalán ott vannak a kék plakátok. Ahogy a sokszor ismételt gyerekmondókák, úgy üresedik ki a jelentés, kerül egyre távolabb egymástól a cselekvés és a narratíva, a valóság és a propaganda, az értelmetlen mozgáson keresztül omlik össze, harap saját farkába az összefüggések rendszere.
Ha már annyira jellemzőnek érzem Antal Balázs műveivel kapcsolatban az emlékezet helyeinek interdiszciplináris kutatását, amelyeket instant látványok kereteznek (és igen, idevágónak érzem Szent Erzsébet az állam irgalmasságát hirdető utalványokról ismert arcának Bernini Szent Teréz extázisának parafrázisává való alakítását is), akkor talán jogos, hogy az emlékezet helye fogalmát bevezető francia történésztől, Pierre Norától származó, a történelem és az emlékezet dichotómiájával foglalkozó idézettel fejezzem be a mondandómat. „Ha az emlékeket, melyeket magukba zárnak, valóban megélnénk, az emlékezethelyek szükségtelenek lennének; és viszont, amennyiben a történelem sem azért kerítené hatalmába azokat, hogy átformálja, átalakítsa, átgyúrja, és kővé dermessze őket, úgy nem lennének helyek az emlékezet számára. E jövés-menés hozza létre őket: a történelem folyamából kiszakított történeti pillanatok ezek, melyeket azonban visszaadnak annak: már teljesen nem élők, de még nem is teljesen holtak, mint kagylóhéjak a tengerparton, miután visszavonult az élő emlékezet tengere.”
Antal Balázs Uborkaszezon című kiállítása a debreceni b24 Galériában tekinthető meg július 28. és szeptember 9. között. (A szöveg a megnyitóbeszéd szerkesztett változata.)
A fotókat Czeglédi Zsolt készítette.
