Aki Kaurismäki filmje zavarba ejtő alkotás, és nem pusztán azért, mert eltekint a jelenkor politikai viszonyainak kritikától mentes ábrázolásától.
Érdemes az elején megemlíteni, hogy az évek óta tartó menekültválsággal kapcsolatban több ország többször kerül benne félreérthetetlenül említésre. Kevésbé közvetlen, illetve részletező bemutatásra is lett volna mód, ezt a kijelentést akkor is megkockáztathatjuk, ha tudjuk, hogy a finnek filmes „fenegyereke” készítette ezt a nehezen emészthető alkotást.
Másodszor, ami még ennél is fontosabb: ki a főhős, akiért a néző száz percen át szoríthat? Mert sokkal inkább antihősök sorakoznak előttünk, kezdve Wikströmmel, a – nevezzük így – főszereplővel, akiről annyit tudunk, hogy egy idős utazó ügynök, és egy nyomasztó estén elhagyja a feleségét, majd eladja több ezer darabból álló árukészletét, hogy a kaszinóban tett kitérőt és a tetemes nyeremény zsebre tételét követően megvásároljon egy lepukkant éttermet.
Értjük, hogy új életet akar kezdeni, van benne kalandvágy, irtózik az unalomtól, de simán behelyettesíthető lenne bárki mással. Például a megvásárolt étterem személyzetének bármely tagjával, ha ők nem lennének még Wikströmnél is esetlenebbek. A szakács, a pincérnő és a vendégeket üdvözlő-kísérő figura teljesen kiszolgáltatottak az éppen aktuális tulajdonosnak. Nincsenek céljaik, hacsaknem annyi, hogy együttes erővel alakítgassák az üzlet sorsát, hiszen valamiképp betevő falathoz szeretnének jutni a szűkös gazdasági viszonyok között.
De ki lopja be magát a néző szívébe? Eleinte jópofának tűnik, ahogy Wikström gondol egy merészet, beül az autójába, és a motorja lesz az eseményeknek. Ám a Kaurismäki-filmek jellegzetes motívumai most kevésbé szolgálják azt, hogy a történések valahova kifussanak. A karakterek egymás közötti kommunikációjára és az ismétlődő cselekvésekre is vonatkozó monotonitás, a lecsupaszított helyszínek, a kopár városi környezet, a szentimentális zenei betétek nem nyújtják azt a többletet, amitől A remény másik oldala erős és jelentésekkel teli alkotássá állna össze.
Így Khaled, a harmincas menedékkérő történetszála sem tudja lélegzetelállítóvá és emlékezetessé tenni a történetet. A fiatal férfi, aki egy teherhajó rakományában, a szénszállítmánnyal együtt érkezik Finnországba, túljut a hivatalos procedúrákon, de elkallódik, mert a miliő semmi érdemlegeset nem tud számára nyújtani. Sorsa azért sem lehet erőteljes hatással a nézőre, mert nagyon általános jellemzést kap, kezdve onnan, hogy megérkezik Szíriából a balkáni útvonalon keresztül, embercsempészek segítik az útját, jelentkezik a rendőrségen, aztán menekültszállásra, majd a bevándorlási hivatal munkatársához kerül. Ezek mind csak azt jelzik, hogy a hivatali gépezet olajozottan működik.
Kaurismäki éppen a bürokratikus epizódoknál nem vállalta a kockázatot, vagy ha úgy tetszik, maradt eszköztelen, hogy Khaledet a film hősévé tegye. Ezt a rendezői megoldást joggal várhatta volna el a néző, ha már több helyen a politikai vonatkozás erősebb lett a művészi intencióknál. Ezért a témaválasztás nem teljesen érte el a célját. Kapunk helyette számtalan zenei betétet, lassan elsikkadó fősodort, és a film története a végén már annyira széttart, szétszálazódik, hogy kilép a szatíra zsáneréből is, és befejezetlenül lebeg, sodródik a lassan semmivé foszló atmoszférával, amelyet addig hellyel-közzel megteremtett és meg is tartott.
Az alaptörténetből egy sokkal erősebb filmet is ki lehetett volna bontani, mert a téma nagyon aktuális és feldolgozásért kiált. Talán abból a szempontból lett volna telitalálat retró helyszíneket, öltözékeket megjeleníteni, ha a rendező társadalomkritikát kívánt volna rendezni, viszont ebben az esetben Khaled történetszála még mindig csak erőltetetten illeszkedik az egészbe. Egy kissé olyan érzése lehet a nézőnek, hogy két filmet lát hol egybecsúsztatva, hol pedig úgy, hogy ezek párhuzamosan futnak egymás mellett (és majd a végtelenben találkoznak). Viszont Khaled sorsának segítése nagyobb empátiát vált ki a szereplőkből, mint amit egymás iránt éreznek, és ez a momentum rádöbbent bennünket a kiüresedett nyugati világ működésére, ahol a normális emberi kapcsolat igen ritka a magánélet vagy a munka területén.
Ezen a ponton lehetett volna fordítani a filmen, hogy a lezárás elégedettséggel töltsön el bennünket. De mi történt ehelyett? Wikström visszafordul a régi élete felé, Khaled pedig dolgavégezetlenül tengeti napjait tovább Finnországban. A mesterkélt párbeszédek átlátszó semmitmondása, a tönkrement emberi kapcsolatok, a világ őszintétlensége tükröződik Khaled iraki barátjának tanácsában is: „Mosolyogj, de ne az utcán. Akkor őrültnek néznek.”
Felemás érzésünk van, mert A remény másik oldala egy nagyon jó téma közepes feldolgozása. Semmi kockázatvállalás vagy merészség, ami az érzékeny rendezőtől elvárható. A remény másik oldala mégis elhozta Kaurismäkinak a berlini filmszemle rendezői díját, és jó, egyetlen torokszorító pillanatot azért gondosan elrejtettek benne, amit valamelyest tarthatunk csúcspontnak, pedig sokkal inkább olyan érzésünk támad tőle, hogy nem több egy ügyes rendezői húzásnál.
A remény másik oldala (Toivon tuolla puolen), 2017. Írta és rendezte: Aki Kaurismäki. Szereplők: Sherwan Haji, Sakari Kuosmanen, Janne Hyytiäinen, Ilkka Koivula, Nuppu Koivu, Kaija Pakarinen. Forgalmazó: Cirko Film.
