A 14. Verzió diákfilmes versenyprogramja már a fesztivál első napján magasra tette a lécet: a szervezők három olyan rövid dokumentumfilmet rendeztek egy blokkba, melyeket a patriotizmus, a káeurópaiság, valamint az ezekhez kapcsolódó dalok fognak egy csokorba.
Az Ifjúsági tábor, a Hazafias lecke, valamint a „Mocskos idők” nemcsak az említett témák miatt, hanem földrajzi szempontból is izgalmasak: a háromszor fél óra alatt Oroszországból indulva (Ifjúsági tábor) Lengyelországon át (Hazafias lecke) Magyarországig („Mocskos idők”) jutunk, mely út során a hazafias érzelmek és a posztszocialista létállapot árnyalatai elevenednek meg. A fő kapaszkodót pedig a zene jelenti.
Yulia Lokshina Ifjúsági tábor című filmje egy tizenéves gyerekek számára szervezett orosz nyári tábor mindennapjait mutatja be. Ezen a teljes nyáron át tartó eseményen a gyerekek nem kézműveskedni vagy íjászkodni tanulnak, hanem patriotizmusból kapnak életre szóló leckét: a tábor tétje, hogy egy bizarr színjáték keretében a résztvevők felelevenítsék a második világháború egyik fontos ütközetét, melynek során a hős szovjet csapatok visszaverték a japán sereget Szahalinnál (ez a sziget egyébként a mai napig diplomáciai viták alapját képezi Japán és Oroszország között). De a szabadtéri háborús színjáték csak a jéghegy csúcsa, a tábor lakóinak mindennapjait az orosz hazáról énekelt dalok színesítik, melyeket többnyire közösen adnak elő egy puritán, fából és fóliából összetákolt színpadon, az éneklés mellett pedig a fegyverhasználat alapjait is megtanítják nekik.
A gyerekek táborbeli életének bemutatásával párhuzamosan Lokshina a szervezőket is megszólaltatja, akik büszkén mesélik, hogy Putyin kormánya milyen lelkesen támogatja a hasonló táborok szervezését, illetve hogy mennyire fontos az orosz fiatalok hazaszeretetének erősítése. Az Ifjúsági tábor páratlan betekintést enged az orosz államapparátus a hatalom megtartása érdekében bevetett eszközeinek használatába, egyben lesújtó képet fest arról, hogy a rendszer milyen gátlástalanul, mégis egy profin megtervezett és kialakított struktúra szerint neveli ki a számára megfelelő állampolgárokat, hogy aztán azok később a rezsim elkötelezett híveivé váljanak. A Lokshina által bemutatott tábor pedig így, ugyan hasonló elvek mentén épül fel, mégis sokkal veszélyesebb, mint az egykori úttörőtáborok. Elég csak azt a jelenetet megnézni, amikor a gyerekek önfeledten és felszabadultan szimulálják a háborút.
Eközben a szomszédos Lengyelországban mintha meg sem szűnt volna a szocializmus. Filip Jacobson Hazafias lecke című fekete-fehér filmje egy lengyel általános iskolai dalversenyről tudósít, melyen patrióta dalokat kell előadniuk a versenyzőknek. Így aztán a film 21 perce alatt a legkeményebb hazafias etűdöket is mosolyogva, szívvel-lélekkel éneklő általános iskolásokat láthatunk, akik jól láthatóan nem sokat értenek abból, amiről ezek a szerzemények szólnak. A versenyt, hol máshol, egy feldíszített iskolai tornateremben tartják, a szereplők talpig ünneplőben vonulnak be, a közönség soraiban a könnyes szemmel ámuldozó szülők és nagyszülők ülnek, és persze van egy szakértő zsűri is, akik a lehető legkomolyabban veszik a versengést. A film alatt jó néhány lengyel dalt hallgathatunk végig a különböző korú gyerekek előadásában, némelyikük katonajelmezben masírozik a produkciót felvezetendő, akad olyan is, akinek derekán kellékként ott díszeleg egy játék-géppuska, míg mások a klasszikus általános iskolai ünneplős szettben prezentálják a begyakorolt zenei darabot. A dalok tartalma mellett tehát legalább annyira fontosak az előadás körülményei: az arckifejezések, a jelmezek és a verseny díszletei. Jacobson a dalokra illesztett érzékletes vágóképekkel teremti meg a hasonló iskolai ünnepségekre itthon is a mai napig jellemző posztkommunista érzetet: a hangulatteremtést segítik a jól elkapott közelik a feszülten figyelő szülőkről/nagyszülőkről, illetve a remekül megválasztott plánozású snittek a szűkös tornaterem berendezési tárgyairól.
Mindannyian jól ismerjük a klasszikus, roppant kényelmetlen, hosszú iskolai padokat és székeket, amelyek korlátozott számban ülőhelyeket biztosítanak a levegőtlen és túlzsúfolt, új funkciót nyert iskolai közösségi terekben egy-egy szavaló- vagy énekverseny alatt: Jacobson tökéletesen adja át ezt az egyedi hangulatot. A film a teljes versenyt végigköveti, a legizgalmasabb jelenetek pedig kétségtelenül azután következnek, hogy a „zsűri elvonul meghozni döntését”. A három ítész (vélhetően mindhárman pedagógusok) a pontok összeadása közben azon vitatkozik, hogy egy-egy dal vajon igazán hazafiasnak számított-e, illetve hogy a maximum 8-9 éves versenyzők megfelelő átéléssel tudták-e prezentálni ezeket az emelkedett szerzeményeket. A Hazafias lecke a kiváló témaválasztásnak és az izgalmas formanyelvnek köszönhetően remekül érzékelteti mindazon hagyaték súlyát, mellyel a posztkommunista országok a Szovjetunió felbomlása óta is folyamatosan küzdenek: ilyen terhet jelent a nemzettudat didaktikus erősítésének kényszere, de az előző rendszer külsőségeinek és fals berögződéseinek kigyomlálása is. Utóbbi, Jacobson filmjét nézve úgy tűnik, hogy gyakorlatilag még el sem kezdődött.
A blokk harmadik filmjében a zene jelenléte szintén kapcsolódik a szocializmushoz, ám hazafiság helyett inkább a lázadásra, intézményesült megoldások helyett az undergroundra helyeződik a hangsúly, bizonyos pontokon pedig a rasszizmus kérdése is felsejlik. Dénes József „Dönci” a hazai alternatív zenei élet meghatározó alakja volt a ’70-es és a ’80-as években: olyan kultikus zenekarok gitárosaként működött, mint az Európa Kiadó és a Balaton, majd a ’90-es években a Vidámpark. Dönci tehát a magyar underground szcéna megkerülhetetlen egyénisége volt, aki munkásságával komoly részt vállalt a puha diktatúra végnapjainak kulturális életében, hiszen zenekarai tudtak és mertek tabunak számító témákról merész zenei és vizuális körítéssel állást foglalni. Dönci 2008-ban halt meg, négy gyermeket hagyva maga után. Török Marcell 35 perces, a Filmművészetire készült „Mocskos idők” című vizsgafilmje azzal foglalkozik, hogyan próbálja meg a család betölteni az édesapa/férj/korszakos zseni/punk forradalmár halálával keletkezett űrt, és hogyan igyekeznek úrrá lenni az életükön eluralkodott káoszon. Közülük is fontos szerep jut a legidősebb fiúnak, a tizenéves Árminnak, aki zenei tehetségét bizonyosan apjától örökölte, sőt, vélhetően világnézetére is nagy hatást gyakorolt Dönci és az általa képviselt eszmék, az apja elvesztése miatt érzett múlhatatlan gyász mellett pedig még a tinédzserkori elveszettség is gyötri, miközben a család egy szükséglakásban tengődik.
A „Mocskos idők” a család egy napját meséli el, melyben a gyerekek iskola helyett a városligetbe mennek, hogy lovagoltatással keressenek pénzt, és együtt lógjanak Dönci egykori barátaival. Eközben rögtönzött interjúk zajlanak a ligeti nihilben tengődő csapat mellett a másik fontos szereplővel, Árminék édesanyjával, aki háztartásbeliként igyekszik összefogni a családot és segíteni pubertás korú gyermekeit a továbblépésben. Szintén kulcsszereplő Dönci egyik régi haverja, aki egyfajta apapótlékként működik, igyekszik segíteni a családnak, istápolni a fiúkat, ám alkoholgondjai és a városligetben előadott rasszista dalai (többek között a cigánybűnözésről) szintén egy kisiklott életről tudósítanak.
Török a film alatt sokat játszik a VHS technológiával: a közelmúltban felvett jeleneteket és a valóban VHS kamerával rögzített archív felvételeket remek vágások kötik össze, melyek legtöbbször átörökítik a videotechnikára jellemző szemcsésséget és képi effekteket, így érzékeltetve például apa és fia közötti tagadhatatlan hasonlóságot. A film legnagyobb érdeme azonban kétségtelenül az, hogy képes szépelgés és felesleges érzelgősség nélkül, nyersen megmutatni azt, mi történik egy családdal, akiknek a mindennapi problémák és az elvesztett családtag miatti fájdalom mellett egy korszakos zenész hagyatékával is meg kell küzdeniük. Úgy tűnik, hogy az apai örökség iránti feltétlen tiszteletet és alázatot érzi magában Ármin is, de talán ez a szeretni való, a zűrzavarból kikászálódni próbáló, esetlen család emiatt volt képes ennyire megnyílni a rendezőnek, és ez lehet az oka annak is, hogy – miképp Ármin ezt meg is erősítette a vetítést követő közönségtalálkozó során – nem vágattak ki semmit a kész filmből. A beszélgetés során egyébként a rendező említette meg, hogy terveznek folytatást a „Mocskos idők”–höz, így elképzelhető, hogy ez a 35 perces feszes dokumentumetűd egy pilot-epizódja lesz az Árminék életét bemutató sorozatnak. Ezek a karakterek vannak annyira izgalmasak, hogy az alkotók lendülete akár tovább is kitartson.
14. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, ZOOM In Diákfilm-verseny, Budapest, 2017. november 14–19.
