Vége lett a tizenhatodik epizódnak, én meg felhívtam az anyámat, hogy végre összeállt a fejemben, hogyan fogom megírni a Twin Peaks-kritikát. Megfogtam – mondtam neki. Aztán egy héttel később vége lett a tizenhetedik és tizennyolcadik résznek, kimentem az utcára sétálni, este meg elmentem szétcsapni magamat pár barátommal.
Egész végig azon gondolkodtam, hogy holnap reggelre megoldom, vagy legalábbis valamit kitalálok. Másnap egy váratlan találkozó mindent kibillentett, töprengésem elcsúszott az idő banánhéján. Azóta ezekben a nyúló-visszaránduló ciklusokban élek, tolok magam előtt, halasztok mindent, főleg ezt a kritikát, magát az évadot is, halasztom Laura Palmer kurva suttogását. Minden kicsit felfoghatatlanabb, minden kicsit üvegfal mögé került. Egyrészt: hétköznapi működésem töredékeinek (kávéfőzés, ebéd egy ismerőssel, esti üldögélés) jelentésteli összefűzésében még mindig rendíthetetlenül hiszek valamiért. Persze ehhez a munkához igen sűrű fogazású fésű kell, de jobb pillanatokban, néha-néha felmutatja magát a ráció, a narratíva. Másrészt: az intuíció kényszere. Hogy pont az eszetlenséget hajszoljam, a büszkén egyre önmagába roskadó rendszereket, eufória és téboly rizómáit – és hogy ezt „éljem is meg”.
Összegezve: önmagamat akartam kintről és bentről nézni egyidejűleg, de mint a macska egyszerre kint s bent, ugye. Egyszerre magam kényurává és talpnyaló rabszolgájává válni. Magyarázatot várva, de befedett szemekkel fordultam a mindenhatóhoz, szeretetet is vágytam, de tudtam, szívem kőből van. Aztán egy teljesen érdektelen, üres percben kizuhantam életem makettjéből, rá a tervezőasztalra, majd le a földre, azóta pedig látom, hát igen, erről volt mindig is szó. Minden álom, szikomorfa és csettintés, minden fenyegető mosoly, érthetetlen dialógus és vörös posztófüggöny mögött, a reflektor fénykörén kívüli sötétségben ez van. Nem lehet egyszerre a nyomkereső hideg lencséjével és a szerzetes borotvapengeként kinyílt hitével a világ felé fordulni. Ha logikus struktúrát keresek, a mindig közvetlen viszonyulásom és a tárgyra tapadó összefüggéseim gáncsolnak el, ha pedig csak fel akarok oldódni a tudatlan kíváncsiskodásban, a kényszeres behelyettesítésen bukom el. Az egyre önmagába forduló szimbólum terrorja, ahogyan az ízeltlábú nézi a napot.
Egy barátom máshogyan fogalmazta meg: „egyszerre szeretném megölelgetni és tökön rúgni ezt a Lynchet”. Értelmezz, ha akarsz, de nem tudsz mit kezdeni a szándékolt inkoherencia és diszkontinuitás botlatóköveivel. Szórakozz, ámulj-bámulj rajta, ugyanakkor nem fogsz tudni élni a kipusztíthatatlan vággyal, hogy a Black Lodge mögé nézz. Majdhogynem teljesen lényegtelen, hogy a harmadik évad képes volt megteremteni egy szinte tökéletes, szimbolikáját és narratíváját tekintve is egy dimenzióban működő metanyelvet, vagy hogy milyen hihetetlen szélesítő hatással lehet az elkövetkező évtized sorozatkészítői szabadságának spektrumára, vagy hogy hogyan forgatja fel és csavarja ki minden egyes nézőjének különböző elváráshorizontját, vagy hogy miként tud egyszerre egy bonthatatlan centrummal rendelkező eposz és egy groteszk sketch show-ként funkcionálni. Az, hogy művészek egy kis csoportja (Lynchtől kezdve McLachlanen és Froston át Badalamentiig) képes a nyugati kultúra egy, a fogyasztói természetes határait tekintve jelentős rétegét egy olyan élményben, tapasztalatban részesíteni, amely kapcsán a legmélyebb és legmeghatározóbb ismeret- és lételméleti dilemmákkal szembesülünk, majd nézőként magává a dilemmává válunk egy autopoietikus tévésorozat heti megtekintésekor, úgy, hogy folyamatosan elhisszük, még mindig egy amerikai kisváros történetét nézzük – nos, azt hiszem, ez magáért beszél.
Borítófotó: Vulture
