Valamikor 2006 környékén, egy dél-pesti panel naplemente színű falai között ismertem meg a ColorStar zenéjét. Az estét a számítógépes játékok pixelvalóságában töltöttük, amihez kiváló atmoszférát teremtettek a furcsa ütemek és az egymásra tekeredő dallamok.
A következő kép, hogy a szoba középen táncolok az újdonsült kedvencre. Későbbi összejövetelek alkalmával nem volt kérdés, hogy szeretném-e hallani azt a „furcsa nevű, flesselős zenét”. Így vált fogalommá a ColorStar, és így bérelt örök tárhelyet aktuális telefonom memóriájában.
Kedvenc.
Ahogy becsukom a szemem, érzem magam körül az erdőt, a kora augusztusi nyárestét, az egyszerre ugráló tömeget és a koncert ritmusára lüktető sejtjeimet: ColorStar-koncert a Samsara Fesztivál Tilos színpadán. Egy belégzéssel tudatosítom magamban, hogy a testérzetek ellenére ez egy emlék, és jelenleg Budapest középen, az Akvárium Kishalljában kezdem a csukott szemek mögött történő utazást. ColorStar-koncert.
Ismét.
Mostanában néha majdnem pontosan sikerül érkeznem bizonyos eseményekre – általában azokra, ahová teljesen mindegy, hogy mikor érkezem –, így pontban nyolckor belépek az Erzsébet téri szórakozóhelyre. Büszkén veregetem meg a saját vállam, hogy a program szerint nyolckor kezdődő koncertfilm egyelten képkockájáról sem maradok le. Nagy meglepetésemre üres koncertterem fogad, a kivetítő pedig szomorúan tájékoztat, hogy a zenekart bemutató filmet technikai okok miatt a koncert után élvezhetjük.
Szívás.
A következő pillanatban hálás lettem a sorsnak: egy teljes óra, amikor csak létezhetek a csütörtök estében, és az égvilágon semmi dolgom nincsen. Közben összefutottam Benke Hunor barátommal, aki általában a zenekar „megfotografálásáért” felel. Most ő is inkább lazulni jött, úgyhogy elbeszélgettük az első néhány számot. Örömmel nyugtáztam, hogy végül csak sikerült úgy lekésni a koncert elejét, hogy kvázi egy órával kezdés előtt értem oda…
Szokásos.
A koncert szokás szerint szépen felépített ívet követett, a tökéletes utazáshoz megfelelően váltották egymást az ugrálósabb és a szállósabb részek. A közönség 30-40 közötti arcokból állt, akiken érezhető volt, hogy régóta követik a zenekar pályafutását. Kényelmesen el lehetett férni, azonban elég sokan voltunk ahhoz, hogy remek tér alakuljon ki, és a banda is jól érezze magát. Kiváló fénytechnika segítette az ellazulást, a hangosításra sem lehetett panasz.
Lezáródó szemhéjak.
A fizikai tér teljesen értelmét vesztette, az érzékelés most a körülöttünk lévő hullámtér egészen más frekvenciájának az adását fogadja: a test mozog, a tudat pedig a zenévé összefonódott hangokkal áramlik a megfigyelő biztos középpontja körül. Tánc- és dimenzióváltás, ahol a zene–befogadás–hallgató közti különbség a jelen örökké mozdulatlan állapotába sűrűsödik. A valóság a hangok egyvelegévé válik, az elektronikával kevert akusztikus ütemek és dallamok furcsa összjátéka tökéletes harmóniát alkot.
Transztánc.
Egy húszéves zenekar esetében már egészen felesleges arról beszélni, hogy mennyire pontosan játszanak el egy számot, vagy – főleg az általuk képviselt pszichedelikus műfajban – mennyire vannak tökéletesen tudatában az általuk megszólaltatott zenének. Tökéletes összhang, összeszokott társaság. Ebben az esetben inkább azt lehetne kérdezni, hogy unják-e már, amit csinálnak, felváltotta-e a megszokás a lelkesedést, és megölte-e a rutin a kreativitást?
A válasz háromszoros nem.
Sőt.
Készül az új album, amiről a koncert végén el is hangzott egy szám. Az új szerzeményt egymást remekül kiegészítő hangok és dallamok alkotják. A srácok nem hogy beleöregednének a zenélésbe, hanem egyre profibban hozzák a most már (jogosan) elvárt színvonalat, úgy, hogy közben hatalmas bulit csinálnak koncertről koncertre.
Izgatottan várom a következő alkalmat, ezt a zárt szemhéjak mögötti, pszichedelikus utazást.
ColorStar-koncert, Budapest, Akvárium Klub, 2017. november 23.
A fotókat Sinco készítette.
