Van itt minden, ami szem-szájnak ingere. Egy újabb Aronofsky-remekmű a szokásos kritikus attitűddel most az emberiséget, sőt, a teremtést magát mérte meg, és feltételezésünk szerint könnyűnek találta.
Aronofsky filmje magyarázatokra szorul, és ezt a helyzetet ő maga idézte elő. A rendező öt nap alatt írta meg saját ötletéből a forgatókönyv első változatát, amiről azt nyilatkozta, hogy főként ökológiai témájú aggodalmak inspirálták. A végeredményt tekintve – bár a műfaja szerint horrort forgatott – egyik korábbi alkotásában sem sikerült ennyire mélyre mennie alaptörténet, téma és allegória összefüggésében. Ha meg is értjük e három elv kapcsolatát, akkor sem lehet egy ültő helyünkben elfogyasztani, legfeljebb itt-ott belekóstolhatunk, úgyhogy ha első nézésre túl tömény, azt jelzi, hogy a kísérlet sikerült. Az biztos, hogy Aronofsky nagyot akart szakítani.
A forgatókönyv oldaláról megközelítve érezhető a düh, amivel íródott. A rendező előtt leginkább az állhatott, hogy ezt az energiát végigterelje százhúsz percen keresztül. Ismerve a korábbi filmjeit, a pszichés sérüléssel küzdő főkarakter az alap, itt Grace, egy fiatal feleség és a (nem véletlenül) névtelen költő, alakítója után nevezzük Bardemnek. Jó félórán keresztül a felszínen „nem történik semmi”, persze azon kívül, hogy a nézők idegszálai egyenként kipattannak. Aronofsky masszívan épít a furcsa párokkal szembeni előítéletekre, huszonöt éves nő egy ötvenéves férfi oldalán a prekoncepció tükrében azt jelenti, hogy „ezeknek biztosan van valami bajuk, minimum komplexusokkal vannak tele”. Ha a néző bekapta a horgot, akkor lehet tovább húzni.
A férfi írói válsággal küzd, a nő pedig megszállottan dolgozik a magányosan álló vidéki ház felújításán, hogy maguk számára megteremtsen egy édenkertet, ahol mindketten kiteljesedhetnek. Sokáig az ő szemszöge érvényesül, így látjuk az épület egyes pontjain felerősödő szorongását és a kétségbeesést, amivel megpróbálja leküzdeni. Bardem valahogy soha nincs ott mellette, de még ezt is magyarázhatjuk azzal, hogy művész és végletekig önző. Az érzékeny Grace-t pánikrohamok gyötrik, rendszeresen fogyaszt egy vízben feloldott sárga porból, amit a fürdőszobaszekrényben tart. Hasonló sárga port kever a glettanyaghoz, amikor a falak felületjavítását végzi.
Egyes értelmezések szerint ez utalhat Charlotte Perkins Gilman A sárga tapéta című klasszikus novellájára, amelyben a házaspár szintén egy régi házban lakik, és főhősnője igen ellenszenvesnek érzi az őt körülvevő miliőt, de képtelen kitörni a házasságból, így a menekülés egyetlen lehetőségének az őrület bizonyul. De eszünkbe juthat a Rosemary gyermeke is, ahol a címszereplő ruháiban és a Woodhouse házaspár lakásának berendezésében többször feltűnik a citromsárga. Bár Aronofsky alkotása nem áll meg annyira a saját lábán, mint a Polanski-mű, rokonságot mutat vele a női főkarakter pszichotikus lelkiállapotát és a kultikus, megszállott rajongás ábrázolását tekintve.
Grace érzi, hogy korábban valami rossz történt a házban, de azt nem tudja, hogy pontosan mi, arra viszont van utalás, hogy férjével együtt egy tűzesetet követően költöztek be. A nő a kazántól fél a legjobban, és tudattalan szorongásainak képi erősítése a sorsdöntő utolsó jelenetig egy később fontossá váló mozzanatot is képes elfedni, a nikotinista vendég öngyújtójának eltüntetése. A történet részei majdnem végig külön utakat járnak, lehagyják, megelőzik egymást, és csak a végére tartogatott csúcspontban rendeződnek egésszé. Emiatt utaltunk korábban az író Aronofsky dühére, mely témaérzékenységéből fakad, valamint a rendező Aronofsky ezen energiákat terelő zseniális képességére.
Az új szereplők felbukkanásával az az érzésünk erősödik, hogy Grace társfüggő, aki túlságosan féltékeny férjére. Ez eddig egy tipikus Aronofsky-sztori. Viszont ennek van alapja, mert a költő hanyagolja a feleségét, egyben kihasználja a nő rajongását, mert számára az új kötet megírása a legfontosabb. Amikor megengedi, hogy egy idegen (Ed Harris) a házban aludjon, és később, amikor a családi fészek átjáróházzá alakul, Grace legfőbb elfoglaltsága kitörő dühének tompítása és kontrollálása lesz, miközben egyre erősebb pánikrohamok gyötrik. Az idegen után a felesége (Michelle Pfeiffer) is beköltözik, róla még annyit sem tudunk, mint a férfiről, aki elmondása szerint orvos. Pfeiffer tolakodó viselkedésére semmilyen magyarázat nincs, sőt, még a házaspár fiai is színre lépnek, ami tragédiához vezet. Ezen a ponton a nő tehetetlensége kulcsfontosságúvá válik. Bár a rend egy időre helyreáll, a feketeleves még hátravan. A katartikus befejezés felé vezető úton Grace nézőpontját az allegória kibontása veszi át, majd a film lezárása keretes szerkezetben történik.
Michelle Pfeiffer intrikus magtartása, vagy Ed Harris ignoráló stílusa váratlan és látszólag minden ésszerűséget nélkülöző. Mivel innentől erősödik az allegória, a film struktúrája itt a legsérülékenyebb. Velük kezdődnek a bibliai utalások, ha a néző figyel, megláthatja Ed Harris hátán azt a sérülést, ami majd összefüggésbe hozható Michelle Pfeiffer betoppanásával. A szimbolikus ábrázolás tekintetében jó választás volt Javier Bardem a robosztussága miatt, és Jennifer Lawrence is, mert a tisztaságából és a törékenységéből tudott táplálkozni az alkotás.
Aronofsky azt nyilatkozta, hogy a forgatókönyvírás során a struktúra megtalálása jelentette az áttörést. Emlékszünk a Fekete hattyúra, amikor Ninával, a balett-táncos főszereplővel – ráadásul este – szembejön saját „sötét oldala”, egyszerűen elsétál mellette egy másik én, amire adekvát, a történetből fakadó magyarázat van. A táncosnő éppen önmagával, eddig titkolt negatív személyiségrészével ismerkedik. Az anyám! esetében el kell jutnunk a zárójelenetig, hogy a film egyetlen egésszé álljon össze. Végig nagyon kétséges, hogy a történet lelkeként működő allegória valóban minden magyarázat nélkül megérthető-e. A rendező szerint „a figyelmes néző előtt a történet feltárja magát”.
Az anyám! különleges és egyedi filmélmény, mint a Rekviem egy álomért, a Pi vagy A forrás. A főhősök nem annyira a hétköznapokban gyökerező életet élnek, mint a Rekviemben Harry vagy A pankrátorban a Mickey Rourke alakította Randy Robinson. Az Aronofsky-univerzumban most a végletekig elszánt, egyetemes erők csapnak össze. A film végére olyan érzésünk lehet, hogy az emberiség nem is annyira hibás abban, ami vele történik, hiszen kiszolgáltatott saját késztetéseinek, ráadásul lefoglalja a teremtő iránti rajongás, és maga Isten nem törődik a teremtett világ harmóniájának megőrzésével, mert bármikor eltörölheti a régit és alkothat helyette egy újat.
Aronofsky a kritikusoknak is feladta a leckét. Voltak, akik nagyívű egofilmet láttak benne, mások a feminista irány megoldását dicsérték. Minden jó, ha jó a vége – de itt a történet nincs lezárva, hiszen újraindul, csak más szereplővel. Kár volt a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni, mindezt a korlátlan alkotói szabadság nevében.
anyám! (mother!), 2017. Írta és rendezte: Darren Aronofsky. Szereplők: Javier Bardem, Jennifer Lawrence, Ed Harris, Michelle Pfeiffer, Domhnall Gleeson, Brian Gleeson, Kristen Wiig. Forgalmazza: UIP Duna Film.
