Antal Balázs nem árul zsákbamacskát. A hamuszürke kötetborító viszolyogtató abszurditása – meztelenül, cigizve zuhanó torz angyalostól, illetve a felette gomolygó füstfelhőstől – kitart ugyanis, és ott bujkál a kötet minden egyes szövegében.
Van viszont még egy nagyon fontos marker, ami amellett szól, hogy az indítás talán nem is lehetne ennél arculcsapóbban őszinte, leplezetlen, ezzel együtt pedig totálisan lehangoló. Ez pedig csupán két betű, egy igekötő, amit épp az előző mondatom utolsó szavában én magam is alkalmaztam a kötet jellemzésére, ennyi: LE.
Ez a kötetcím tehát, a honnan és hova variálódik és kereszteződik csupán az elbeszélések során, ahol a pusztulás alakzatai bomlanak ki, fel és le. Ezek az alakzatok, feszesen kattogó, vigasztalan mondatok azonban sokszor ismerősek is lehetnek akár, mondjuk akkor, ha olvastunk már valaha Bodor Ádámot, Tar Sándort, esetleg Hazai Attilát. Nem ez az egyetlen szociokulturális háttér, „hagyomány”, ahova akarva akaratlanul beágyazódnak ezek a szövegek, hanem egy olyan sokszor szociografikusnak, minimalizmusnak nevezett prózanyelvre kapcsolódik rá, amelynek gyökerei mélyen a nyers empirizmusban, a keresetlenségben (vagy annak látszatában?), be- és kizoomolások gyors egymásutánjában rejlenek.
A kötet szövegeinek jelentős hányadát a megfigyelés, kutatás, illetve nyomozás aktusa szövi át. Az elbeszélések szereplői ugyan nem járnak át egymás történeteibe, együvé tartozásuk azonban elvitathatatlan, ezt pedig nem csupán azok a következetesen visszatérő helyszínek – elhagyatott gyárak, bányavárosok, kőfejtők stb. – jelölik, amelyek együtt bomlanak, rongyolódnak el Antal Balázs szereplőivel, hanem az értékvesztés aktusának abszolutizálása, amelyet a könyv fedőlapja már előrevetített. „A nyomasztó rosszkedv leülepszik a völgyben, és beleragad az erdők közötti üreg reggeleibe és reggeli embereibe, és egy egész évszak kevés lesz hozzá, hogy végleg eloszoljon.” (89.) Valóban a zuhanás állapotában vannak tehát Antal Balázs szereplői, anélkül viszont, hogy látszana a végpont, egy olyan felület, amelyről még el lehet rugaszkodni. Ezért a szereplőket többnyire a passzivitás jellemzi, gyaníthatóan egy olyan lineáris szabadesés pályáján vannak, amelyből semmiféle elágazás, kiút nincs. A szereplőkkel együtt a kötet java részében az olvasónak is vállalnia kell ezt a fajta nyers, olykor a brutális közelnézetből fakadó kiszolgáltatottságot, tudatlanságot.
Ezt már a kötet első, Sóvárgás című elbeszélésével nyilvánvalóvá teszi a szerző: a cím – hasonlóan több, későbbi szöveg címéhez – már jó előre jelzi, hogy a továbbiakban egy mélységesen emberi érzelem, tudatállapot kontextualizálása, történetté nyújtása fog következni. Itt Barilla életének néhány napját követhetjük végig, anélkül, hogy megtudhatnánk, ez a furcsa név honnan ered, illetve család- vagy keresztnevet takar-e egyáltalán. Barilla a szó szoros értelmében a múltból él, turkálót üzemeltet, amelyet a közeli, elhagyatott bányatelep házaiból „zsákmányolt” régi bútorok, használati tárgyak töltenek meg.
A bányatelep lassú pusztulása az ottmaradt, ottfelejtett emberek degradálódását is maga után vonja, a kötet egészében következetesen alkalmazott, kihagyásokra, sejtésekre épülő prózanyelv pedig akarva akaratlanul is cinkossá teszi az olvasót. A kezdőnovella során például abban, hogy esetlegesen hitelt adjon annak a pletykának, miszerint Barilla valóban illegális kutyaviadalok szervezéséből tartja el magát, az általa működtetett turkáló pedig csak egy álca. Mivel a – sokszor meghatározhatatlan – narrátori hang a kötet során szinte soha nem válik mindentudóvá, így a valóságreferens olvasat sem válhat egyeduralkodóvá. Sokkal inkább a szemlélődés aktusa kerül előterébe tehát, ezzel együtt pedig – pontosan az értékvesztés egész kötetre kiterjedő totalizálódása miatt – eleve nem tud megteremtődni az a fajta hierarchikus beszédpozíció, amely centrumra és perifériára oszthatná az olvasó elé tárt világokat, sorstöredékeket. Ezzel pedig Antal Balázs ügyesen kikerüli azt a fajta erőteljesen hatalmi pozíciót, amelyből szereplői laboratóriumi körülmények közt vizsgált, hangtalan és kiszolgáltatott, tipizált és sematizált alakokká válhatnának.
Teljes értékű idegenségekként tárulnak tehát elénk a felsorakoztatott, többnyire tragikus sorstöredékek, ahol a szereplők – passzivitásuk, tehetetlenségük ellenére sem – válnak puszta áldozatokká. Itt érkezünk el ugyanis Antal prózatechnikájának egy újabb nagyon fontos eleméhez, amely a fragmentáltságon, hiátuson, illetve heterogenitáson túl mindenkor épít a nyelvi, esztétikai feszültségteremtésre is. Ennek egyik markáns példáját A kőfejtőben című novella adja, amely lineáris vonalvezetésével, illetve abszurditásba hajló egyszerűségével egy tragikus haláleset feldolgozásának körülményeit rajzolja fel. „Azt mondták, a rakodórámpánál történt, feleli a férfi. Ott valahol, bólint rá az őr. Azon ugrabugráltak azok a gyerekek, mutatja, és arról esett le az a kiskölyök aztán. Ott szakadt széjjel szegénykének a feje a rámpa alatt a nagy kövön.” (126.) A novellában az elhagyatott kőfejtő biztonsági őre, Csabikának, a balesetben meghalt gyereknek a keresztszüleit engedi be a telepre, hogy ők egy koszorút helyezhessenek el a tragédia helyszínén. A történet elején az őrt láthatjuk csupán napi rutinjának végzése közben, amihez hozzátartozik egy bizonyos „nagy kő” két ízben történő levizelése is. Ebben az egyszerűségében is meglehetősen groteszk történetben a halál helyszínének, pontosabban a tragédiát közvetetten okozó kőnek a háromszoros átlényegülését is nyomon követhetjük. A novella elején ugyanis ez az önmagában is sivárnak, lehangolónak nevezhető kőfejtő legprózaibb helye, ahová annak egyetlen „lakója” a kisdolgát jár végezni. Később tudjuk meg azonban, hogy tulajdonképpen ez a tragédia helyszíne is, amely a történet végére kegyeleti hellyé változik át. „Arra viszi magától a lába, de még időben visszafordul. A bódé mögé áll be a kapu meg a csalán közé, kigombolja a sliccét, és akkor végre megkönnyebbül ő is.” (128.)
A tárgyalt novellában a történések fő közege tehát tulajdonképpen nem a nyelv, hanem egy olyan jelentéssel telített és folyamatosan telítődő térbeliség, amely folytonos kölcsönhatásban áll a benne mozgó, őt alakító vagy éppen általa alakuló élőlényekkel. Ebből kifolyólag pedig az ábrázolt tér hangsúlyos organikussága (a tárgyi környezetet animisztikussá tevő prózanyelv révén) a legtöbb esetben együtt jár a szereplők gesztusainak, a különböző helyszínekkel való kölcsönhatásaiknak felértékelődésével, ezzel egy időben pedig a verbális kommunikáció redukálódásával, sematizációjával is. Meglátásom szerint tehát ez a kötet szövegeinek másik – az élőbeszéd szociografikus „természetességén”, a szabad függő beszéd alkalmazásán túli – fő regisztere, ahol az elbeszélő látszólag a személytelen, tárgyilagos szemlélődő pozícióját veszi magára.
Látszólag csupán, hiszen ez a fajta perspektíva annyiban konzisztensnek nevezhető, amennyiben a fesztelen, leíró mondatainak mindegyikén átsüt az a fajta totalizált értékvesztésből eredeztethető melankólia, amelyet a szerző már a kötet fedőlapján megelőlegezett számunkra. Így nem igazán fogunk már meglepődni azon, ha a fent tárgyalt személytelen hang úgymond tételesen is körbekémlel, monologizál – például a Bányavidék vagy a Pusztai vázlat című szövegekben – azokról a helyszínekről, ahová minduntalan visszatér. Az Antal Balázzsal készített kötetvégi nagyinterjú felütésének – „Helyszíneket gyűjtök” – viszont csak annyiban adhatunk hitelt, amennyiben – a kötet szövegeihez hasonlóan – mindenkor (még) elven, teljes értékű mikrokozmoszként tételezett és megjelenített térbeliségeket értünk mögé.
Antal Balázs: Le, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2017.