Többen is hangsúlyozták már azt, hogy 2017 a disztópiák éve. Kétségkívül van abban valami kortünetjellegű, hogy a pesti utcák több friss regényben is egy újabb forradalom színterévé váltak, sőt, egy kicsit távolabbra tekintve az sem tűnik véletlennek, hogy a Margaret Atwood klasszikusából készült HBO-sorozat épp idén került képernyőre, óriási sikert aratva. Számomra az elmúlt év legmeghatározóbb olvasmányélményeit mégsem a fiktív apokalipszis-elbeszélések nyújtották, hanem az emlékiratok és a kordokumentumokból táplálkozó regények: olyan művek, melyek nem a jövőbe vetített, a történelmen túli, hanem a házfalakba és a túlélők emlékezetébe íródó, nagyon is konkrét huszadik századi háborúkról, forradalmakról (no meg persze hétköznapokról) számolnak be. Nagy meglepetéssel nem szolgálhatok, hiszen 2017-ben született néhány olyan prózai alkotás, amelynek listavezető helye kétségen felül áll.
10. Mészöly Miklós – Polcz Alaine: A bilincs a szabadság legyen (szerk. Nagy Boglárka, Jelenkor Kiadó)
2017 legjobb prózaköteteinek listáját egy kakukktojással, a Polcz Alaine és Mészöly Miklós leveleit egybegyűjtő A bilincs a szabadság legyennel kezdem. A borítóján a legendásan szép pár legendásan szép fotóját viselő könyv a szélesebb olvasóközönséget is megtalálta, a róla születő számos kritika és könyvajánló elsősorban – a cím által kijelölt értelmezési pályán maradva – a házaspár kapcsolatának hatalmi dinamikájára, a társadalmi nemi szerepek, a birtoklás és szabadságvágy összefüggéseire fókuszált. A könyvet azonban akkor is érdemes kézbe venni, ha nem az egymásnak írt üzeneteik alapján akarunk igazságot tenni két elhunyt ember bonyolult viszonyában. Hiszen az évődő, lelkesült vagy éppen vádaskodó levélrészletek mellett nem kevésbé izgalmasak Polcz Alaine megrázó beszámolói a lipótmezei elmegyógyintézet pácienseiről, Mészöly feljegyzései egy-egy kézirat születéséről, az újholdas baráti kör tagjairól tett megjegyzések és a politikai helyzetre vonatkozó utalások. A leveleket kiegészítő alapos jegyzetanyag éppúgy segíthet az eligazodásban, mint Nádas Péter visszaemlékezése, mely Miklósról és Alaine-ről is rendkívül eleven portrét fest – az olvasó persze fenntarthatja a gyanút, hogy két ember belső világához végső soron a legközelebbi barát sem férhet hozzá.
9. Király Kinga Júlia: Apa Szarajevóba ment (Kalligram)
A cím alapján egy délszláv háborús történetet várna az ember, de helyette egy sajátos coming-of-age történetként is olvasható utazási regényt kap, melyben a konkrét úti céloknál jóval több szó esik a Ceaușescu-korszakban eltöltött gyerekkorról, a női test(iség)ről és az idegenségről. Szarajevó az a hely, ahol az erdélyi származású én-elbeszélő apja tűnt el a téli olimpia idején, elszakadva a román síválogatott-tól. Mikor aztán sok-sok év után immár Németországból telefonál gyermekének, a lány nekiindul, hogy a férfi által bejárt kacskarigós útvonalon jusson el hozzá Münchenbe. A szimbolikusnak szánt gesztus hamar félrecsúszik, megérkezni nincs hova, a megelevenedő apa pedig nem azonos azzal, aki Szarajevóba ment. Az elbeszélés térideje mindeközben folytonos mozgásban van, az emlékezés egymás mellé csúsztatja a Trebević hegyormát és a szomszédok szellentéseitől visszhangzó blokklakást, a Veliki park kőriseit és a Szent Anna-tó körüli fenyveseket. Újra és újra visszatérő párhuzam Fellini La stradája, de a szereplők – az önmagát istennek képzelő nagymama, a Münchenben mosogató Natalja, na meg legfőképpen az őrült norvég útitárs, Ask Burlefot – mintha Kerouac Útonjából másztak volna elő. Király Kinga Júlia legfontosabb hatáskeltő eszköze a túlzás: ez helyenként túlírtságot eredményez, máskor viszont nyers és drámai, sodró erejű történetmesélést.
8. Szijj Ferenc: Növényolimpia (Magvető)
Hogy mi is az a növényolimpia, amelyre az egész ország vár? Az nem derül ki pontosan Szijj Ferenc első regényéből, mint ahogy az sem, hogy mikorra datálható az esemény: a közéleti-politikai áthallások helyenként a jelenünkben játszódó szatíraként olvastatják a művet, ugyanakkor ebben a Teknokol Karcsik, Tarnóczi elvtársak és Arankák által benépesített világban mintha még a Kádár-rendszer sem ért volna véget. A fikció keretein belül elhelyezkedő valóságszintek szétválasztása sem egyszerű, hiszen minden fejezet szövegét a névtelen főhős egy-egy monológja teszi ki, akivel kapcsolatban csak abban lehetünk biztosak, hogy nem veti meg az alkoholt. Borgőzös vízióihoz egy statikus, mondhatni növényszerű létforma társul, ami azonban nem egyenlő a békés ártatlansággal, hiszen a növények szerinte semmivel sem ártalmatlanabbak a húsevőknél: „a gyökerek egymás torkát elszorítva próbálnak a maguk számára minél több földet einstandolni (…) és hogy a levelekben mi zajlik, abba jobb nem is belegondolni” (99–100.). A Krasznahorkai- és Parti Nagy-próza nyomvonalának metszéspontján haladó regényt finoman szólva sem a cselekményvezetés teszi élvezetessé, hanem a folytonos összeesküvés-elméleteket és meggazdagodási terveket gyártó narrátor nyelvi manőverei: a közhelyekből táplálkozó beszéd dzsungelszerű burjánzása.
7. Csabai László: Szindbád, a forradalmár (Magvető)
2017 örömteli könyves eseményei között szerepelt az is, hogy Csabai László elkészült az immár trilógiává duzzadó Szindbád-sorozat legújabb, monumentális darabjával. Habár a cím – Szindbád, a forradalmár – egy ’56-os regényt ígér, a szibériai fogságból visszatérő, ám orosz szerelmét továbbra is gyászoló nyomozó legújabb kalandjainak elbeszélése során elsősorban inkább a forradalom előzményei tárulnak fel. A Rákosi-rendszer működését azon keresztül ismerjük meg, ahogy Nyárligetet, az álmos, kelet-magyarországi városkát a maga képére formálja: az erőszakos téeszesítés, a padlássöprés és a németellenesség a legeldugottabb bokortanya lakóinak életébe is beleavatkozik. Persze, ahogy azt a detektív újra és újra megállapítja, a rendszerek cserélődhetnek, de az emberi természet mit sem változik. Azzal az erkölcsi dilemmával is szembesülnie kell azonban, hogy a bűn üldözőjeként ő maga is egy bűnös rezsim alkalmazásában áll. Csabai egy-egy nyomozás történetét kibontva hihetetlenül széleskörű ismeretanyagot mozgat meg: a Hoffmann-kemence működésétől a tirpákok házépítési szokásain át a rizstermesztésig mindenről részletes leírást ad a mű. A világháború örökségeként továbbélő erőszak cseppet sem hatásvadász megjelenítése, az elbeszélt események brutalitását ellensúlyozó finom humor és a remekbe szabott mondatok mind-mind garantálják, hogy a Szindbád, a forradalmár olvasója jóval többet kap egy egyszerű történelmi kriminél.
6. Szécsi Noémi: Egyformák vagytok (Magvető)
Trendi lakásétterem, romkocsma, részeg angol turisták – ezek a mai Budapesten játszódó regény elengedhetetlen kellékei: a baj az, hogy sok szöveg csak ennyit ért (és értet meg velünk) jelenünkből. Ha viszont valamikor a távoli jövőben, mondjuk 2030-ban, arra lenne kíváncsi valaki, hogy 2017-ben hogyan érzékelte az őt körbevevő világot egy budapesti értelmiségi nő, akkor biztosan Szécsi Noémi Egyformák vagytok című könyvét ajánlanám neki. A mű Szécsi két korábbi történelmi regényéhez csak közvetetten kapcsolódik: a Bárdy család múltja itt az egyik én-elbeszélő, a történész Emília kutatási témájául szolgál.
Az életközépi válságban szenvedő Em a cselekmény indulásakor egy filmes buliban beszélget barátnőjével, a jogász Elzával (a második rész narrátorával), aki harsány, jólöltözött és falja a férfiakat, azaz látszólag épp az introvertált tudós ellenpontja – ahogy azonban a cím is sejteti, az élettapasztalataikból levont konklúziók egybecsengenek. Mindkettejük elbeszélésének hangvétele a könnyed irónia és a maró gúny között mozog, egyaránt célba véve a kulturális élet szereplőinek modorosságát, az egyetemi közeg képmutatását és önnön élethazugságaikat. Harmath Artemisz joggal idézhette fel kritikájában a Büszkeség és balítéletet: a Jane Austen-i hagyomány 21. századi továbbvitelére a magyar elbeszélőprózában nem sok hasonló példa akad (mint ahogy ilyen ütős, mégis életszerű dialógusokra sem). A kifejezetten szórakoztató poénok mögött egy olyan kép bontakozik ki a mai magyar nők önmegvalósítási lehetőségeiről, amely nem túl optimista. A kiszolgáltatottságukkal szembesülő regényalakok számára a humor nem jelent mást, mint az egyetlen hasznavehető stratégiát a túlélésre.
5. Tóth Kinga: Holdvilágképűek (Magvető)
A Holdvilágképűek köztünk élnek, bár – akárcsak Clark Kentről – sokszor nem tudjuk róluk, hogy különlegesek. Ők azok, akik – ahogy azt Tóth Kinga több interjúban is megfogalmazta – a hagyományos betegségfogalmat szétfeszítő autoimmun betegségek valamelyikében szenvednek, melyeknek a „lefolyása ismeretlen, a kezelése ismeretlen, a módja ismeretlen.” Az ismeretlennek való kiszolgáltatottság alapjaiban határozza meg azt a létformát, mely a rövid, hol egy-egy jelenetet rögzítő, hol metaforikusabb szerveződésű, prózaversbe hajló szövegekben tárul fel. A kötet írásainak legfontosabb helyszíne a kórház, az intimitás és a nyilvánosság tereinek metszéspontja, ahol a gépekre szerelt, folytonosan monitorozott test gépszerűsége még fokozottabban érzékelhető. A medikalizált, nem emberi tekintetnek alávetett test ábrázolási sémáit idézik meg a kötetben szereplő grafikák és röntgenvariánsok is, melyek hűvös, szürkéskék színükkel, elmosódó kontúrjaikkal felerősítik az olvasás során tapasztalt idegenségérzetet. A Holdvilágképűekben egy olyan nyelv jön működésbe, mely nem veszti el bensőséges jellegét, mégsem az egyén szenvedéstörténetét beszéli el, hanem egy akár közösséginek is nevezhető távlatból vizsgálja azt, hogy milyen identitásalakzatok épülhetnek a betegség tudatára, ha azt nem áldozatlétként fogjuk fel.
4. Bödőcs Tibor: Addig se iszik (Helikon)
Az Addig se iszikben talán csak a címe nem tetszik: a hazai alkoholfogyasztásra (mint nemzetkarakterológiai sajátosságra, népnemzeti hagyományra, a disznóvágás elengedhetetlen kísérőtevékenységére stb.) kihegyezett poénok nyilván könnyen eladhatóak, de nem túl érdekesek – Bödőcs Tibor éppen azért jó komikus, mert túl tud lépni ezen a szinten. A szerzőről a kötetben szerencsére az derül ki, hogy nemcsak kiváló stand-upos, de érzékeny és jó ízlésű olvasó is, aki a slágerszerzők mellett (Márquez, Krúdy, Hrabal) a mai magyar prózát is bensőségesen ismeri, és olyan érzéki viszony fűzi az anyanyelvéhez, mint az általa feltámasztott, a „fonódó villamos” kifejezést ízlelgető Mándyt. Bödőcs írásai azt igazolják, hogy egy jól sikerült paródia önmagában is működőképes irodalmi alkotás, azaz az eredeti szöveghez hasonlóan többféle olvasási lehetőséget is felkínál. Lásd a Márai-fejezetet, melyben a hanyatlás szimptómáit „méltósággal viselő” naplóíró (aki mégsem emigrál, hiszen a fikció szerint az amerikaiak bejöttek 56-ban) így összegzi azt, hogy mit hozott az elmúlt húsz év: „tudás helyett értesültséget, bölcsesség helyett kvízt, pálinka helyett gyermekfogkrém-ízű koktélt, fröccs helyett kólát, szorgalom helyett amfetamint, művészet helyett projekteket.” Nem véletlenül került ez a passzus a fülre, hiszen egyszerre bólogathatunk egyetértően a jelenünkről szóló szellemes látlelet felett, és ismerhetünk rá önmagunkban is a kultúrpesszmista pozőrre. Hogy gyenge humorista módján fejezzem ki magam: az Addig se iszik úgy kellett már nekünk, mint a Sátántangó-paródia Kovács Mackó Jánosának az „esetleges ingyenpia”.
3. Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve (Jelenkor)
Tompa Andrea remek érzékkel talál rá az erdélyi történelem megíratlan, elhalgat(tat)ott-elfeledett fejezeteire. Akárcsak a Fejtől s lábtólt, az Omertát már eleve rendkívül érdekfeszítővé teszik az én-elbeszélők figurái: a börtönt megjárt apáca, a kommunista sikeremberré váló rózsanemesítő, az alkoholista apja helyett is szorgalmasan dolgozó hóstáti kislány és a nagy mesélőtehetségű széki asszony. Sorsuk több szálon összefonódik, mindannyian az ötvenes évek Kolozsvárján élnek, a négy belsőmonológ ugyanannak a világnak mégis négy markánsan különböző olvasatát kínálja fel. A könyvben termékeny feszültség létesül hallgatás és (ki)beszélés között: a szereplők élethelyzete nem engedi, hogy valakivel a maga teljességében tudják megosztani az őket ért traumákat, sérelmeket, a politikai előrelépésüket veszélyeztető dilemmákat – elbeszélőként viszont szabadon vallhatnak hallgatásuk okairól. A nem értelmiségi karakterek kifejezetten élőbeszédszerű, tájszavakkal telített nyelvének megteremtése nagy kihívást jelentő prózaírói feladat, melynek teljesítése az első részben sikerült a leginkább. A saját történetébe népmesék és mondák motívumait szövő Szabó Zöld Kali szólamának elevensége egyszerűen lebilincselő.
2. Vida Gábor: Egy dadogás története (Magvető)
Vida Gábor egy egészen különös szöveggel jelentkezett 2017-ben, melynek súlyát eddigi életművének korábbi darabjai sem jelezték előre. Akár azt is mondhatnám, hogy ő a magyar (romániai magyar? erdélyi?) Karl Ove Knausgård. Legalábbis a norvég író Harcom sorozatának emlékét hívta elő annak az elbeszélői figurának a megalkotottsága, aki eltökélten és szenvedélyesen, minden szégyellnivaló, kínos és zavarba ejtő részletnél elidőzve beszél gyerekévekről, kamaszkorról, írói pályakezdésről, a Ceaușescu-rendszer végóráiról. Teszi mindezt úgy, hogy folytonosan figyelmeztet: a dadogás története nem lekerekíthető, az esetlegességek kusza szövevényéből nem rajzolódik ki egy kész önarckép. Vida önéletrajzi elbeszélője különösen érzékenyen (voltaképpen Nádast idéző pontossággal) ábrázolja azt, hogy a szociokulturális tényezők hogyan határozták meg felmenői sorsának alakulását és rajtuk keresztül saját nevelődését is. A romániai magyarság cseppet sem homogén volta tükröződik a székelyekből és alföldiekből, baptistákból és reformátusokból álló családban, ahol az identitásképletek, habitusok, életformák különbözősége mintegy garantálja a kölcsönös meg nem értést – mindennek belátása pedig a sokféle behatásnak egyszerre kitett fiúra hárul. Az Egy dadogás történetéből kiviláglik, hogy miért tekinthető a radikális önéletrajziság jelenünk egyik legizgalmasabb irodalmi beszédmódjának, és az is, hogy a kliséken, mítoszokon és leegyszerűsítéseken túllépve hogyan lehet érvényes megállapításokat tenni Erdélyről és Erdély-diskurzusokról 2017-ben.
1. Nádas Péter: Világló részletek (Jelenkor)
Már most nyilvánvaló, hogy a Világló részletek az életmű egyik megkerülhetetlen, letaglózó erejű csúcsteljesítménye. Pedig nem tartalmaz annyi érzékien gyönyörű mondatot, mint az Emlékiratok könyve, nem olyan feszes szerkezetű, mint az Egy családregény vége. Sőt, a „külső és belső szemlélet”, emlékezés és percepció viszonyát taglaló kvázifilozofikus fejtegetéseket egyenesen untam. Ez a helyenként előretörő unalom éppúgy hozzátartozott az olvasásélményemhez, mint a lelkesültség, ami egy-egy végtelenül érdekes részletnél fogott el.
Ha csak a legemlékezetesebb mozzanatokat ragadhatom ki ebből a monumentális szövegfolyamból, akkor azzal kezdeném, hogy az önéletrajzi elbeszélő Budapest ostromát élete alapító eseményeként formálja meg. Utoljára talán Lengyel Péter Cseréptörésének sikerült hasonló erővel felmutatnia azt, hogy milyen személyiség(de)konstruáló hatása van egy ilyen életkezdetnek. Az a bombázások utáni Budapest, ahová a memoár elkalauzol minket, egyszerre kísérteties és lenyűgöző. Legfőképpen azért, mert a szöveg nem a hulláktól bűzlő város iszonyatára koncentrál, hanem arra, hogy milyen magától értetődő módon alakultak ki a térhasználat új szabályai a romok között. Zseniális, ahogy a Nádas-família második világháború előtti életvitelének ábrázolása a nagymosás rituáléjának mélyreható elemzésében csúcsosodik ki: az, ahogy az elbeszélés a nagypolgári család és a szennyesüket kezelő mosónő viszonyának kényszerű intimitását domborítja ki. Felejthetetlen és megfejthetetlen a csecsemőkorától kezdve valóságos traumazuhatagot kiálló kisöcs alakja, aki mintha mégis a konok élni akarást testesítené meg a szuicid hajlamokkal küzdő báttyal szemben. Csak egy mondatot idéznék még a könyv végéből, ahol Nádas az Emlékiratokhoz hasonló emelkedettséggel ír az ’56-os eseményekről: „A forradalom ismer egy olyan többes szám első személyt, amely nemhogy kizárná az egyes szám első személyét, hanem minden tulajdonságával együtt magába zárja.” (583.)
Borítófotó: Balogh Zoltán (MTI)
