A Dunkirk után most egy újabb film, A legsötétebb óra foglalkozik a második világháború egy keveset emlegetett epizódjával, egyúttal a britek egyik legnagyobb államférfijával, Winston Churchill-lel.
A mozifilmekben (A leghosszabb nap, Ryan közlegény megmentése, Harag) és videojátékokban az 1944-es év és a nyugat-európai hadműveletek túlreprezentáltak. A nyugati alkotók általában csendben elhallgatják vagy nem tartják elég érdekesnek a második világháború elejét, az oroszok pedig inkább a keleti fronttal foglalkoznak (Jöjj és lásd, Ködben, Sztálingrád). Persze 1939 és 1941 között valóban furcsa és dicstelen háború zajlott a szövetségesek szemszögéből: a japánok támadásáig az Egyesült Államok izolacionista politikát folytatott, távol maradt az öreg kontinens konfliktusától, Nyugat-Európa pedig gyakorlatilag náci kézre került.
A legsötétebb évei ezek az európai történelemnek, azonban egyetlen ország a remény szikrája volt a sötétségben. Az Egyesült Királyság már csak szigetország mivolta miatt is ki tudott tartani Hitlerrel szemben, és 1940. október 31-én bebizonyította, hogy a Führer megállítható. Az angliai légi csatát azonban a britek nem lettek volna képesek megnyerni, ha nincs egy olyan makacs és erőszakos vezetőjük, mint amilyen Sir Winston Churchill háborús miniszterelnök volt. Az ő erőfeszítése és az elesett hősök helytállása előtt tiszteleg Joe Wright legújabb filmje, A legsötétebb óra, mely szerencsére nemcsak a Golden Globe-díjjal jutalmazott Gary Oldman jutalomjátéka, hanem feszült, drámai, emlékezetes film is.
A legsötétebb óra tulajdonképpen Christopher Nolan tavaly nyáron bemutatott Dunkirkjének párja, mivel Joe Wright rendező (II. Károly: Erő és szenvedély, Vágy és vezeklés, Anna Karenina) és Anthony McCarten író (A mindenség elmélete) történelmi drámája a La Manche túlsó partjáról tekint vissza Dunkerque-be. A történet 1940 májusában veszi fel a fonalat. Európa nagy része már német fennhatóság alatt állt vagy a Harmadik Birodalom csatlósává vált. Mikor Hitler serege közel került a partokhoz, a britek egy emberként rémültek halálra, és az országgyűlés megvonta a bizalmat a pacifista és sokak szerint gyengekezű Neville Chamberlain brit miniszterelnöktől. Chamberlain helyébe az a Winston Churchill lépett, akire többek között első világháborús hírhedt ballépése, a Gallipolinál szenvedett súlyos vereség miatt emlékeztek a britek. Így Churchillnek nemcsak a külső ellenséget, de belső riválisait és a kételkedőket is le, illetve meg kell győznie. Főleg, hogy a békepárti Chamberlain és társa, a háborús kabinet másik tagja, Halifax grófja, de később még maga VI. György király is az újdonsült miniszterelnök lemondásáért lobbiznak.
Joe Wright és Anthony McCarten már nem először készítenek történelmi, illetve életrajzi drámát. A tapasztalat és a profizmus érződik A legsötétebb órán, így az alkotók sikeresen elkerülik a nagy személyiségekről szóló történelmi filmek buktatóit. Churchill drámája nem fullad unalomba úgy, mint Steven Spielberg papírízű és bárgyú Lincolnja, vagy Pablo Larraín John F. Kennedy özvegyéről mesélő, szintén nem túl érdekfeszítő Jackie-je. Az alkotók nem reszkettek attól, hogy Churchillt kicsit ellentmondásosabb karakterként ábrázolják. Igaz, ez esetben nem is nagyon kellett erőlködniük, hiszen a brit háborús miniszterelnök valóban egy színes egyéniség volt.
Sir Winston Churchillnek – amellett, hogy rendkívül művelt politikusként és íróként vált ismertté – nagy volt a kitartása és igazságérzete, az angliai csata mellett sokszor vállalt be rizikós ügyeket (ilyen volt a Gallipoli-félszigeti katasztrófa), makacs és hajthatatlan volt bizonyos kérdésekben. Emellett szélsőséges antikommunizmusa miatt Churchill üdvözölte Japán távol-keleti agresszióit, sőt még Hitlert és Mussolinit is kedvelte egy darabig. És végül, de nem utolsó sorban a brit politikus rengeteg alkoholt fogyasztott, illetve láncdohányos volt. A legsötétebb órában pedig ezt a Churchillt tökéletesen sikerült megragadnia az alkotóknak. Gary Oldman briliánsan teljesíti a rá ruházott feladatot, megérdemelten kapott Golden Globe-díjat alakításáért. A brit kormányfő pont olyan, amilyennek híres idézetei, rádióbeszédei és hű gépírónője, Elizabeth Layton feljegyzései alapján megismerhette az utókor (frappáns módon a film is az ő szemszögéből mutatja be Churchillt). A miniszterelnököt egyszerre látjuk háborús hősként és gyarló emberként, magabiztos, makacs politikusként és megtört, kételkedő, idős férfiként. „Egy pesszimista minden lehetőségben látja a nehézséget; egy optimista minden nehézségben meglátja a lehetőséget” – mondta Sir Winston Churchill, és ez a mentalitás sugárzik A legsötétebb órából.
Gary Oldman és Wrighték Churchilljével csupán az a baj, amitől maga a főszereplőt eljátszó színész is tartott: hogy külsőleg teljesen máshogy néz ki a két ember. „Mindig is érdekelt Churchill figurája, hiszen ő a legnagyobb brit államférfi. De eszembe sem jutott, hogy el is kellene játszanom. Elárulom, hogy az ötlet már korábban is felmerült, és akkor nemet mondtam az ajánlatra. Nem a lélektani vagy az intellektuális része zavart, hanem a fizikai tényező. Tessék csak megnézni Churchillt, aztán engem…” – nyilatkozta Gary Oldman. És hiába Csúdzsi Kazuhiro maszkmester zsenialitása, bizony a közelképeknél nagyon szembetűnő, hogy Oldman Churchillje mennyire nem hasonlít az eredetire. Ettől persze még testtartásában, gesztusaiban és dialógusaiban sikerült újra életre keltenie a színésznek a brit háborús kormányfőt. Ám az tény, hogy nem Gary Oldman lenne a legelső színész, aki eszünkbe jutna, ha Churchillről szeretnénk filmet forgatni.
És mint már említettük, A legsötétebb óra nemcsak főhőse miatt érdekes. Joe Wright és Anthony McCarten igazán feszült és drámai filmet kerekítettek az angliai légi csatát megelőző egy hónap történéseiből. Mindezt pedig úgy tették, hogy akciójelenetből jó, ha két-három feltűnik a cselekményben, azok is csak légi felvételek formájában, inkább utalásszinten. A bátor alkotók kizárólag a brit fővárosra, illetve a politika és Churchill magánéletének színtereire, valamint verbális konfrontációkra redukálták a cselekményvilágot. Ennek ellenére A legsötétebb óra meglepő módon egyáltalán nem túlbeszélt vagy színpadias mű, mely Joe Wright biztos kezű rendezése mellett Dario Marianelli remek filmzenéjének is köszönhető. És szerencsére Churchill három nagy beszédét (a két parlamentit és a rádióbeszédet) is sikerült katartikus csúcsjelenetekké nemesíteni. Pedig Wright nem használt mást, csak a jó öreg filmes eszközöket: szüneteket, közelképeket, párhuzamos vágásokat. A legsötétebb óra így Nolan Dunkirkje mellett újabb jó példa arra, hogy nem feltétlenül kell CGI-effektekkel túlterhelni egy filmet ahhoz, hogy üssön.
Churchill markáns egyénisége ellenére ez a történet nemcsak róla és a második világháborúról, hanem mint Lisa Bruce producer, Joe Wright és Anthony McCarten elismerték, a jelenről is szól. „Úgy képzeltem el ezt a filmet, hogy az egész világnak szól, nem csupán a britek belügye. (…) A történet azért ránt azonnal magával, mert egy olyan legendát mutat be, aki felül tud emelkedni a bizonytalanságon, amivel mi magunk is szembesülünk.” – fejtegette a rendező. És ahogy a Dunkirkben, úgy A legsötétebb órában is markáns szimbólum az idegen betolakodókkal dacoló szigetország – mint a szabad világ utolsó védőbástyája. Jóllehet, az Egyesült Királyság mindig is sajátos pozícióval bírt Európában, és maga Winston Churchill is ellentmondásos nyilatkozatokat tett az európai egységről (egyszer a britekkel, máskor kizárólag francia-német ügyként, a britek nélkül képzelte el). Ám manapság, mikor a Brexit terítéken, sőt folyamatban van, Nolan és Wright filmjei akarva-akaratlan kiállnak az izoláció mellett annak hangsúlyozásával, hogy a britek magukra maradtak, és legfeljebb Amerikára számíthatnak az idegenek inváziójával szemben. Igaz, Joe Wright egy interjúban pont az ellenkezőjét erősítette meg, ugyanakkor nem szerette volna, ha A legsötétebb óra túlságosan didaktikussá válik, így nem támogatta a nyílt kiszólásokat a nacionalizmus ellen, valamint a menekültek megsegítése, az európai egység mellett. Viszont Wright és McCarten műve mostanság tényleg annyira aktuális és témája miatt potenciálisan nacionalista, hogy talán mégis jó lett volna valamilyen módon egyértelműsíteni: ez a történelmi allegória a látszat ellenére nem egy pro-Brexit film.
A legsötétebb óra értékéből ez persze nem von le semmit. Sokkal inkább zavaró másik két dolog a filmben. Az egyik a főszereplő személyéből következik: Churchillhez képest minden más karakter háttérbe szorul, csupán a tenyérbemászó Halifax gróf tud labdába rúgni mellette. Így sajnos az amúgy remek Kristin Scott Thomas is csupán tipikus mellékkarakter Mrs. Churchillként, pedig amúgy a valóságban Sir Winston nagyon is sokat köszönhetett Clementine-nak. Továbbá A legsötétebb óra tele van remek, feszült, jól megkomponált jelenetekkel, azonban az egyik nagyon kilóg a sorból. Arról a jelenetről van szó, melyben Churchill leereszkedik a néphez, és egy földalattin elkezd kérdezősködni. Mindennek van valóságalapja, a brit politikus a háború alatt találkozgatott veteránokkal és áldozatokkal is, érdekelte a közvélemény. Azonban a filmben rendkívül suta ez a cselekményrész, főleg, mikor a művelt Sir Winston Churchill magasröptű idézetet mond el fejből egy munkásosztálybeli kislánynak, aki úgy tesz, mintha értené. Teljesen irreális képsorok ezek ebben a formában. Ám szerencsére ez A legsötétebb óra egészére egyáltalán nem igaz, mivel összességében egy remek történelmi drámát hozott össze Joe Wright és Anthony McCarten. A dunkerque-i menekülés és Churchill háborús készülődése után megnéznénk egy hasonlóan magas színvonalú filmet végre magáról az angliai légi csatáról is.
A legsötétebb óra (Darkest Hour), 2017. Rendező: Joe Wright. Forgatókönyv: Anthony McCarten. Szereplők: Gary Oldman, Kristin Scott Thomas, Lily James, Stephen Dillane, Ronald Pickup, Ben Mendelsohn. Forgalmazza: UIP Dunafilm.
