A Dorian Gray-ben minden imádni való kellékét és szélsőségét felsorakoztatják a gótikus romantikának, a színészek remekelnek, a koreográfia kitűnő, a ruhák gyönyörűek, a zene jó – csak a dalszövegek hullámzó színvonalúak. A Rock Színház 1990-es előadásának modernizált változata kedvelhetően bizarr, véres és fekete, de erkölcsi tanulsággal is szolgál.
Ismét irodalmi műből készült musicalt mutat be az Operettszínház, a Dorian Gray arcképéből született „magyar rockopera” bővített, letisztultabb átiratát láthatjuk a Kálmán Imre Teátrumban. Szinte végig dalok és némi énekbeszéd mesélik el Dorian Gray történetét, aki az örök fiatalságért felajánlja a lelkét, hogy külseje helyett csinos portréján hagyjanak majd nyomot az élvezetekben tobzódva töltendő évek. Beleszeret egy ifjú színésznőbe, vagyis inkább az általa megtestesített hősnőkbe, az érzés ideájába, ám amikor csalódik játékában Júliaként, eltaszítja magától. A naiv lány öngyilkossága után pedig tündéri hercegünk úgy dönt, hogy gazember lészen. Illetve gátlástalan kéjhajhász. Maradéktalanul ki akarja szívni az élet velejét, s az élmények habzsolása során másokat megrontani sem rest. A gyönyört keresi, nem a boldogságot.
A meztelen felsőtesttel többször megjelenő Kocsis Dénes jól hozza a nárcisztikus figurát, Dorian Gray hedonizmusának viszont csak pár fizikális megnyilvánulását kapjuk (szex, drog, könyvolvasás), miáltal egy dekadens, élveteg világfinak tűnik. Holott Oscar Wilde regényében a miszticizmus, a vallás, a zene, az illatszerek is fokozottan érdekelték egy ideig. Érzéki tökéletességre törekedett, mindig máshol kutatva az extázist. Ahogy egyik „teremtőjétől”, a cinikus lordtól tanulta.
Lord Henry Wotton szerepében Homonnay Zsolt kellően kiégett, s a karakter tudja, hogy kell felkavaró mondatokkal, paradoxonokkal bűvkörébe vonni ábrándos ifjakat. Szellemi-esztétikai élvezetet (is) lel a bölcs mester és a fiatal, szép tanítvány kapcsolatában – a görög (dór) eszmény jegyében, mint arra Dorian neve ugyancsak utal. Aki mellől látjuk egyszer felkelni a szenzuális örömöket pártoló arisztokratát. Homonnay második felvonásbeli átlényegüléséért önmagában megéri a darabot megtekinteni, de az első perctől dicsérni lehet. Korábban ő is alakította a címszerepet, akárcsak Csengeri Attila, aki jelenleg a festményt elkészítő, vonzódását művészetté szublimáló, féltő-féltékeny barátot formálja meg. Alkotói tragédiáját hangsúlyosabbá teszik az új előadásban, Várkonyi Mátyás, a musical zeneszerzője és társszövegírója egy plusz dalt írt Csengerinek.
De a múzsája metamorfózisával világteremtő képességét elvesztett festőről Kocsis produkciója eltereli a figyelmet. Gubik Petrával közös jeleneteik a legszebb pillanatok. Szellemes ötlet, mikor a fürdőkádban ülve felváltva énekel és tátog a szerelmespár, Gubik Petra énekénél Kocsis Dénes mozgó száját világítják meg, majd utóbbi soraikor csak a színésznőt látjuk, mintha ő dalolna. Sybil halálával nem ér véget színpadi jelenléte, bár később már alig kap lehetőséget megmutatni hangját. Ahogy Janza Kata szerepe sem túl nagy, de a bánattól megbomlott elméjű anyaként hideglelős. Ijesztően jók együtt Papadimitriu Athinával, aki ugyanúgy a Lotyótündért játssza, mint huszonnyolc éve. Az egykori Rock Színház tagjaiból még négyen vesznek részt az előadásban. Nélkülük, a kar többi tagjának intenzív teljesítménye nélkül a szünet után talán ásítozni kezdtem volna.
A gótikus rémtörténeteket idéző (poszt)romantikus kellékek elbűvölők, de hamar telítődni lehet velük. Hullák, kísértések, elszörnyülés, ezoterikus sugallatok – tartogat még valami izgalmat az este? Ópium hoz álmokat, megint egy kupleráj vagy kocsma, ugyanazok a fáradt, feslett, festett arcok hajszolják a kielégülést. Vélhetőleg az a cél itt, persze, hogy a 19. század végének kiábrándultságát érzékeltessék. „Fin de siècle / Fin de globe…” Szemléltetni, hogy a (társadalmi) lét határainak feszegetése mellett a fölöslegességtudat miatti félelem is az önpusztítás oka. A táncosok időnként marionettszerű, töredezett mozgása szintén illusztrálhatja azt, hogy csak néha megakadó fogaskerekek (vagyunk) a vágyakat korlátozó világ gépezetében.
A londoni környezet bemutatása felemás: a szalonok közönsége, a véleményvezér sznobok esetében vicces, azt a klubtablót viszont kínosnak gondolom, mikor frakkban (vagy szmokingban), de letolt nadrággal olvasnak és csevegnek férfiak a modern időkről. Bár van annyira komikus, mint egy Sas-kabaré. Meglepően fantáziátlan még, ahogy szivárványszín zászlókat lengetnek a homoszexualitásra tett utalásként. Kreatívabb megoldást érdemelne Wilde regénye, mely 1890-es megjelenésekor a „súlyos szeméremsértést” törvényileg tiltó Angliában botrányt kavart, pedig a szerkesztők húztak belőle jócskán. A folyóiratközlést követő évben pedig a szerző dolgozta át jelentősen, hogy könyvként megjelenhessen, a durva kritikákra válaszul, esztétikai elveiből engedve nyomatékosabbá tette a morális tanulságot. Magyarul csak ezt a kiherélt, kevésbé perelhető változatot ismerhettük Dunajcsik Mátyás fordításáig, így nem lehet kárhoztatni a musicalt üzenetéért.
Mit tehet meg egy életművész? Dorian annyira túlzásba viszi életének kiteljesítését, hogy maga akar eszményi műalkotássá válni, ám ezzel elszakad a tiszta tapasztalástól, bukása ezért elkerülhetetlen – Wilde álláspontja szerint. A publikálásakor erkölcstelennek ítélt – nemcsak homoerotikus – elemek láttatásánál érdekesebb viszont, hogyan lehet visszaadni a „díszítőművészeti esszének” is nevezett mű nyelvezetét. A dalszövegeknek ritkán sikerül ez, Mészöly Dezső Rómeó és Júlia-fordítása kiemelkedik a texturából, illetve a Wilde-versekből (A nő hangja, Tristitiae) felépített szerelmi ima is. Velich Rita jelmezei azonban pazarul tükrözik a szecessziót előlegező, gazdag leírásokat. Nagyon elegáns, olykor kicsit decens ruhák, sőt akár a Rocky Horror Picture Show-ra emlékeztetők, a második részben pedig sejtelmes dark-gót viseletek erősítik a hangulatot.
Annyi füst viszont már sok a rejtelmességhez, amitől néhányan köhögni kezdenek. A kis színházi teret egyébként ügyesen használják ki, hol a páholyokból figyelik a színpadon éppen zajló Shakespeare-tragédiát a főszereplők, hol a pódium válik nézőtérre. Vagy a Bárd drámái miatt már többször csődbe ment színigazgató oszt szórólapokat a közönség tagjainak. Kedves geg, hogy újabb bukása után vigécként egy Oscar Wilde-kötetet ad el a rózsaszirmok közt heverő Graynek, aki, ha jól láttam, élvezettel lapozgatja a szexképeket(?) tartalmazó kiadványt.
Az illúzió és valóság viszonyáról, a művészet szerepéről szóló szállal való játszadozás végigvonul az esten. Dorian úgy képzeli, lelkiismeretének vagy tudatalattijának kivetülése a képmás. Alakváltozásaival ugyan nem olyan félelmetes a festmény, mint a filmes feldolgozásokban, de igazán hatásos. Összességében lenyűgöző a musical látványvilága, a visszatérő zenei motívumok felismerése örömet okoz, s ha nem is mindig kényeztetően, de hatni próbál még két érzékre. Sóvárgó melankólia marad utána.
Ács János, Gunar Braunke és Várkonyi Mátyás: Dorian Gray. Rendezte: Réthly Attila. Játsszák: Kocsis Dénes, Homonnay Zsolt, Csengeri Attila, Gubik Petra, Janza Kata, Pesák Ádám, Kalocsai Zsuzsa, Dézsy Szabó Gábor, Papadimitriu Athina, Braga Nikita, Vásári Mónika, Petridisz Hrisztosz. Budapesti Operettszínház, Budapest, 2018. január 19.
A fotókat Gordon Eszter készítette.
