Anya, ma nem mész dolgozni? Kérdezi a gyerekem, ahogy a csomagtartóba tuszkolom a táskák egész sorát. Értetlen visszakérdezésemre kifejti, hogy azt hitte, még pizsiben vagyok. Ahogy végigfut a tekintetem magamon, legalábbis, amennyit látok magamból, megjegyzi kicsit mentegetőzve, hogy a masnis, lapos talpú cipőm zavarta meg, de a csomagtartó üvege inkább őt igazolja, némiképpen rendezetlennek tűnik a hajam is a hétfő reggeli munkakezdéshez. Rutinos rövid hajúként a kócosságot igen, azt viszont sehogyan sem tudom megszokni, hogy időről időre megkapom a megjegyzéseket – természetesen elsősorban a hátam mögött –, hogy miért nem hordok hosszú hajat, a nők mégiscsak azért nők, hogy hosszú hajat hordjanak, hiszen az lehet csak igazán nőies. A hajviselet és az azt kísérő diskurzus (kívülállóként) izgalmas, egyúttal (érintettként) kegyetlenül bántó terepe a társadalmi nemekről való gondolkodásnak, amely alól nyilván a férfiak sem mentesülnek: a hosszú, illetve a festett haj viselését a mai napig nehezen kezelik a heteronormatív jellegű társadalmak. (Vö. még a Hair című film sokat idézett szöveghelyével: „Meleg vagy? Nem, de Mick Jaggert nem rúgnám ki az ágyamból.”) A hajnak nemcsak neme, színe és ebből eredő, sokszor esetleges jelentései vannak, hanem történetisége is természetesen, elfedni, megmutatni, kiengedni, feltűzni, levágni, leborotválni, feldolgozni etc. sem lehetett sokáig véletlenszerűen, és persze ma is létezik valamiféle kimondatlan, de jól körülhatárolható etikettje, amelynek tekintélye már legalábbis kérdéses, de mégiscsak kénytelenek vagyunk viszonyulni bizonyos tiltásokhoz és előírásokhoz. (Én most nevezetesen ahhoz is, hogy hány ősz hajszál kell még ahhoz, hogy festetni kezdjem.)
A francia forradalom különlegesen súlyos időszakában, a jakobinus Terror periódusában, illetve kifejezetten Maximilien Robespierre kivégzése után egyes nők meglepő frizurával jelennek meg a nyilvánosság előtt. A történelmet író időkben minden megtörténhet, nevezetesen az is, hogy arisztokrata családokból származó nők rövid hajat viseljenek, ám ebben az esetben korántsem arról van szó, hogy a forradalom egyszerűen eltörli a korábbi társadalmi szokásrendszert, sokkal inkább arról, hogy ezúttal a haj (is) sajátos manifesztum – akkor és ott jelentése világos és pontosan megfejthető, később azonban már csak a különössége miatt hagy nyomot az emlékezetben. A Bal des victimes, vagyis az ’áldozatok bálja’ résztvevői 1794–1795 fordulója tájékán azoknak az arisztokrata családoknak a fiataljai voltak, akiknek szüleit, rokonait guillotine-nal lefejezték. Az esemény elsősorban az emlékezés szabadságát jelenti, leglényege azonban a lefejezett hozzátartozók haláleseményének rituális megismétlése, egy sajátos performatív gyászmunka: a megérkező vendégek egymásnak à la victime köszönnek, azaz a fejüket hirtelen előrebillentik, a guillotine pengéjéről aláhulló fej zuhanását imitálva (vö. még Félig Fej Nélküli Nickkel). Sokan gyászruhát viselnek, azonban az igazán agyafúrt jelmezeket a nők öltik magukra. Ők ugyanis az antik viseletet imitáló könnyű fehér kelméket hordanak mell alatt megkötve, amelyek ráadásul a siralomházban viselt hosszú ingre emlékeztetnek, hajukat pedig à la victime hordják, vagyis egy íves fésűvel tűzik fel, hogy tarkójuk szabad legyen: akárcsak az elítélteké, akik fejüket a guillotine alá hajtották. A bátrabbak pedig a tarkón nyíratják egészen rövidre a hajukat, ami nyilván döbbenetet váltott ki az ilyet sosem látott környezetből. Ugyanakkor a frizura eufórikus élmény lehetett viselőjének, a haj (és az arisztokraták esetében a paróka) súlyához szokott női fejnek. (Természetesen a paróka története is része a haj társadalmi nemi történetének, itt most csak annyit érdemes megemlíteni, hogy a Konvent 1792-ben betiltja a viselését az egyenlőség nevében.)
A tökéletes à la victime női viselethez még egy fontos kiegészítő társul, a vékony piros szalag, amely a nyakat övezi körbe, a vágás aktusát tárgyiasítva és a testtől elválasztott fej anatómiai abszurdját megjelenítve. Az à la victime frizura a férfiak körében is kedvelt volt, ami különösen nyugtalanítóvá tette a hajviseletet androgün karaktere okán. Engem vonz ez az agyafúrtság és kulturális rétegzettség, ugyanakkor meg is ijeszt a kódoltság ilyesfajta, sokszor már megfejthetetlen rémuralma. Nyilván az à la victime jelentés a rövid hajviselet mögül ugyanúgy eltűnik hamarosan a korabeli köztudatból, mint ahogyan végeredményben vagy legalábbis részben felszámolódik a társadalmi nemi szerepek története által kódolt korlátozások és elvárások sora is, hogy szükségképpen létrejöjjenek és rárakódjanak a testre újabb dekódolásra váró jelentések. A test mindig közbejön, és mindig azt feltételezzük, hogy valami helyett áll.
Borítófotó: Bob Curly Hair Styles
