Kántor Péter verseiben különös fogalmi holdudvart kap a járókelő kifejezés: reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon sétál valaki. Lépked az időben, valahol a nagyvilágban, de legtöbbször a Duna partján. Rója a jól ismert köreit, egyre mélyítve a verssorokat. A kijárt út az írásaktusban szublimál.
Kántor nem panteista indíttatású, versei urbánus közegben születtek, a városról, a városnak szólnak, közben pedig az emberről beszélnek. A szövegeket egybetartó nagyon is homogén tekintetben felismerhetővé válik a benjamini értelemben vett kószáló szeme. Walter Benjamin úgy emlegeti a várost, mint egy emlékezést szuggeráló mitológiai lényt. „A város egy mnemotechnikai manó; a magányos sétálóból többet hív elő a gyerekkoránál, ifjúságánál, többet a saját történeténél.” Az a csillapíthatatlan emberi vágy hajtja a szövegeket, ami folyton valamiféleképpen részesedni akar a világból, hogy valahogyan tetten érje magát a létezésben.
Ha jól belegondolunk, ennek a részvételnek az egyik legszerényebb, ugyanakkor talán legautentikusabb módja: a séta. A maga egyszerűségében, a mozgás neutralitásában a világból való részesülésnek egy demokratikus, alázatos módozatát tudja képviselni. Ártatlanságában a jelenlétnek ad egy olyan mélységű, érdek nélküli magától értetődőséget, amely a beszédet is felszabadítja a kötöttségek alól. A praxis naivitása ez esetben a vers lépéselőnyét jelenti. Persze itt nem szabad összemosnunk Kántor Péter, vagyis a szerző lépteit a szövegek létesülésével. Nagy valószínűséggel, amikor Kántor Péter sétál, akkor nem ír. Ennek ellenére mégis kimondható, hogy a séta alapvető versmozgássá avanzsál a kötetben. Humánritmus. Specifikus mozgás, ami a két lábon járó emberről közvetít. Lényegi, kódolt tulajdonságunk. A lépés mint olyan, az egyént előzetesen összeköti a többi emberrel, az individuumot a kollektívával. „Úton vagy, rajta vagy a listán.” (Az Óvárosfelé menet) Az egyik legkisebb közös többszörös. Kettős közlés. A versek perspektívája nagyon következetesen idomul a világban lét sétálásban fellelhető alaphangulatához, valamint a járás különböző módozatai által kialakított idő- és térpercepcióhoz. Kántor emberi perspektívában gondolkodik, addig ír, ameddig ellát. Emiatt annyira hiteles az ő lírája. „Köd van a Gohliser Straßén, talán huszonöt méter / a látótávolság, vagy még annyi se, azon túl / vastag szürke lepel fed eget, földet.” (Köd a GohliserStrassén) A Valahol itt egyértelműen jelzi, a mi világunkba íródott, nem érdekli, mi van odaát, az élet innenső oldalára ír, a létezésről akar tudni, az itt-levőség perspektíváit választja. A kötetben nincsenek nagy metafizikus futamok, az lesz érdekes, ami bejárható. A bejárhatóság azonban nem feleltethető meg a létértéssel, így a versbeszélő egyre frusztrálóbb kérdései tágítják a szövegteret. Az ismétlésre épülő versszerkezetek, oda-vissza dobálják egymás között az olvasót és a lírai ént, közös, mitikusan újrarajzolódó startvonalat beiktatva a kötettérbe.
A versekben tehát az egyén ideje dolgozik, addig ér a verstér, ameddig a személyes emlékezet. Saját térnyitogatásról van szó. Tétje lesz a megírt időnek, a birtokolt idővel pedig el kell számolni. „Hogy kezdődött? Ki emlékszik már arra? / Színes mintákat rajzolt a fény a falra. / Volt a történelem: egy hétfőre egy keddem. / Egyszer, nem is tudom hogyan, beszélni kezdtem.” (Hogy kezdődött?) A keddhez tapadó birtokjel megerősíti az idővel összefonódó, az idővel elszámolni vágyó lírai én pozicionáltságát. A számadás gesztusát tovább erősíti Kosztolányi Boldog szomorú dalának múlt időbe váltott alájátszatása a versbeszédnek. „Voltak a szüleim, és voltak mások. / Volt óvoda, és benne óvodások. / Tündérek éltek titokban a világon. / Volt egy xilofonom. Egy nyulam. Egy papagájom.” A személyes enumeráció is azt sugallja, hogy Kántor versei csak arról szólnak, ami egy emberi élet számára befogadható, amit meg lehet közelíteni. Szövegei nem akarnak távlatokban beszélni, engedik, hogy a szövegtérbe idézett részletek öntávolsága apránként megtoldja a szubjektum látótávolságát. Az élet toldalékolható. Mindennek kapcsolódásigénye van. Így a megtett, bejárt útvonal egybejátszik a megélhető, befogadható világ alternatíváival. Ezekben a versekben a lírai beszélő nem akar többet kiszakítani a létezésből, mint amennyi jutott. Vagy másik oldalról, pont az a szelet izgatja, azt akarja kitapogatni, hogy mi is az, ami éppen neki jutott. Firtatja, hogy mi köze van a dolgokhoz, amik körülveszik. Sztoikussága, létbetörődöttsége egy kétnemű, elégikus hangvételt generál. Ahol az élet jó és rossz minőségbeli kategóriái nem mint egymás fölé kerekedő „harcos társak” jelennek meg, hanem a létezés egymást kiegészítő jelenlevői. A Kántor-líra nem hisz a meséből ismeretes mindent legyőző jó retrospektív életrendező erejében, megelégszik annak jelenlevőségével. Ebből fakad a versalkotás szabadságfoka, egy különös, megmagyarázhatatlan lebegés. „Oly korban éltem én e földön, / amikor Isten se tudta, hogy mi a szerepe, / ezüst csillámlott a víz tetején, / mint egy óriási hal, vagy csak lebegő teteme.” (Oly korban)
Kántor szövegei nem kérkednek, egyáltalán nem harsányak, alaptempójuk sem a sodró lendület. Ám ott munkál mögöttük a sürgető szólni vágyás. A kötet élére helyezett, bevezető vers (Egy madár repül) közli azt a modulációs késztetést, amely a megszólalás erkölcsi imperatívuszát az alanyi költészet ügyévé teszi. Nem általánosító beszédnek kell tehát a versekben megszólalnia, a lírai én feladataként közli az artikulálhatóság módjának megtalálását. Rögtön egyértelművé teszi ezt a szöveg egy szekvenciális váltással, amelyben a megidézett személytelen felszólító módot önmagára vonatkoztatott cselekvéssé alakítja. „Hosszú a nyár, rövid az élet. / Most beszélj, hallod! Most beszélj! / Ha madárnak, ha falevélnek. / Hosszú a nyár, rövid az élet, / most beszélek, most beszélek! / Ha elérlek, ha el nem érlek, / ha madárnak, ha falevélnek.” Még erőteljesebb a beszédaktus, a mondáskényszer attól, hogy a lírai beszélő azt is kijelenti, magát az odahallgatást már nem várja el. Nem köt kompromisszumokat, ugyanakkor nincsenek dogmatikus megszólalásai. A versek igazsága nem leszűrt, kikristályosodott szentenciaként tűnik elő. Egy kereső, soha nem nyugvó attitűd vezeti bele az olvasót az élet felszínének hántolásába. Az alternatív létértés poétikailag messzemenőkig kijátszott velejárója ennek a költészetnek. A vers Kántornál mindig tapogatózás, soha nem a vége valaminek, sokkal inkább örök kezdet, örök hétfő. Nála semmi sem kiismerhető, maximum ismerős. Ezért az állandó visszatérés, ezért a sokadszori újraindulás, a refrénszerű, ismétlésre épülő versszerkezetek.
A fent említett imperatívusz egyben létre is hozza a versek dilemmáját, legtöbbször hiányállapotként fedezi fel a közlendőt. Vagyis a közlésvágy és annak tárgya nem feltétlenül találkoznak a versek alkalmával. „Tegnap arra gondoltam, á, nem fontos. / Nem hallod?! Mondj valamit nekem! / De hát mit mondjak? Mit mondhatnék? / Te vagy a fény az éjszakában!” (Mi fáj? Gyere, mesélj!) Végig ott szimatol, ott kószál a beszélő az elmondhatóság feltételeinek határán. Az egész kötetet uralják a következő, bizonytalanságot kifejező mondatok: „Semmi említésre méltó” (Egy hétfő délelőtt Majdanekben), „Miről beszélgettünk, ki tudja már!” (A sarki bolt előtt), „Miről is van szó?” (Bulvár), „Mit is akartam mondani?” (Ködben), „Mit mondjak még, amit nem mondtam el?” (Ott repülünk). Ez az állandóan elakadó, majd újraindított közlésigény sajátos ritmikát ad a verseknek.
Nagy bravúr, hogy Kántor versei továbbhaladnak tipográfiailag kijelölt befejezésüknél. A kérdések által kialakított képlékenység, bukolika fellazítja és egymásba játszatja a szövegeket. Nem lehet tudni, hogy egy bizonyos verssor hol talál majd magára, hol találja meg felütésének folytatását. Ehhez teremti meg a dalszerűség a formai alátámasztást. Egyszerűen szép, ahogy a rím, a refrén továbbsegíti a nem-mondást, versérvényre juttatja a bagatell részleteket, egyneműsíti a nem összetartozó elemeket. A dallam így a továbbjutást szuggerálja. Automata fogalmazásra kapcsoltat ott, ahol a lírai beszélő még nincs kész befejezni a mondatot: „tény, hogy sose sikerült felfognod, / hogy megy, így megy ez, tíz év és ezer botütés, / a nő pedig csak mosolyog, / át a résen a kerítésen, / mosolyog gyönyörű szépen, / de te nem érted, csak jó, hogy él, / és sálat kötsz, mert fúj a szél.” (Csak jó, hogy él) Ahol megakadna, ahol kihagyna, átugraná, ott automatikusan áthidalhatóvá teszi a beszédet a rím, a ritmus, az ismétlődés segítségével. Tulajdonképpen a Kántor költészetét jellemző könnyedség valahol épp a beszédképtelenséget jeleníti meg. „Folyami költő vagyok” – olvassuk egy régi szövegben, és valóban, versei átveszik a folyó önmozgásának evidenciáját. Homogenizálják a hordalékot, kialakítanak egyfajta evidens együttmozgást. Összesimogatják a külön létező világelemeket. Mutatják, hogy valahol itt kallódunk mindannyian.
Kántor Péter: Valahol itt, Magvető, Budapest, 2017.
Borítófotó: PIM
