Karácsonk
Anyám fenyőfa volt, ott nőtt a nagyszoba
közepén, minden karácsonykor őt díszítettük fel,
apával ketten összegömbölyödtünk és csillogtunk,
mi voltunk az idétlen díszek, anyám
mosolyában tűlevelek lapultak, a szemében
összezúzott fény, egész évben saját telet
képzelt magának, amiben mindig örökzöld
lehet, de mi lett a közös telünkkel, azzal
mi történt, anya, abban a nyomorult hóesésben
az egészen kellett volna vacogjunk, csak
a privát telében volt örökzöld, a miénkben
mindig eljátszotta a karácsonyfát, de anya,
remélem, akkor is zöldelltél, amikor jött
egy favágó a termetes baltájával,
és kivágott téged a családból, emlékszem,
amikor repültek szanaszét a kéregdarabok,
ahogy fás szárad puhán csonkolódott a fém alatt,
elvitt, hogy magának díszítsen fel, remélem
most is szép vagy, és örökzöld, mert mi, a
díszek, lehulltunk és összetörtünk, és mint
minden karácsonyfadíszben, ha széttörik,
nem maradt semmi bennünk, utánad pedig
maradtak a megszáradt tűlevelek beleragadva
a perzsaszőnyeg dús pihéi közé, és azt nagyon
nehéz onnan eltakarítani, anya, azt nagyon
nehéz.
Borítófotó: Treevenge
