Woodstockkal egy időben fiatal ausztrál egyetemisták elhatározták, hogy az ellenkultúra és a fenntartható életmód jegyében megcsinálják saját művészeti fesztiváljukat a keleti parton. Az első három eseménynek Sydney, Melbourne és Canberra adott helyet, majd a negyedik, egyben utolsó, durván 10 ezer résztvevőt odacsalogató Aquarius fesztivált 1973-ban, Nimbin faluban rendezték.
Ez egy kisebb ökofalu New South Walesben, ötven kilométerre a parttól. Bátyám ragaszkodik hozzá, hogy nézzük meg a helyet, mert Ausztráliában kisebb legenda övezi. Parkolás után még a motort sem állítjuk le, előbukkan egy tizenéves, sötét bőrű srác egy húsz literes, marihuánával megtömött zacskóval. Kérdezi, kérünk-e, s ha igen, mennyit. A pillanatnyi zavarodottság hevében visszautasítjuk az ajánlatot.
A negyvenöt évvel ezelőtti művészeti fesztivál legelhivatottabb közönsége a Nimbin környéki hegyekben, valamint a völgyben fekvő faluban telepedett le mai napig működő kommunákban. Az eldugott hely valódi arca pár méter séta után gyorsan megmutatja magát – az eredeti „telepesek” valóban az ökogazdálkodás, a megújuló energiaforrások és az organikus építészet elkötelezett hívei voltak, de napjainkban a környékbeli exheroinista alakok turisztikai látványosságként flangálnak a faluban, az egykori Aquarius helyszíne felé tartva pedig jó pár hippi ruhaboltba és vendéglátóegységbe futunk bele, amelyek ausztrál pénztárcához mérten is magas árakkal dolgoznak.
Ma már csak kisebb zenei és összművészeti fesztiválokat szerveznek az itteniek, de többször is egy évben. Ezért nem ér meglepetésként, hogy egy ilyen eseményre érkezünk Nimbinbe. Az egyszálgitáros, bluesos, countrys előadók a falu végén lévő közösségi házban koncerteznek – szállásadónk, Ishtar, később felvilágosít, hogy a fellépők mind idevalósiak, a jeggyel tehát a helyi művészeket is támogatjuk. Ishtar szintén zenél, másfél napos itteni tartózkodásunk alatt hallom hegedülni, gitározni, reggel pedig arra kelek, hogy egy Fleetwood Mac-dalt énekel.
Egy nyálas filmben érzem magam, de amint felfüggesztem a kelet-európai kicsinyességemből adódó folyamatos méricskélést és önmonitorozást, tényleg lenyűgöz az a természetközeli könnyedség, ami a környéket jellemzi. A völgybe épített, elhalt fákra rögzített lakáskomplexum teraszán egy több méteres piton él, de Ishtarék nevetve beszélnek róla. Néha előbújik a tetőről, mondják, és édesen napoztatja magát.
„Our earth is sacred” – hirdeti egy tábla Nimbin főutcáján, ahol egy Ausztráliában félillegális státuszban működő motoros banda gurul végig körülbelül tizenöt szakállas, bőrdzsekis taggal. Az utakon húsz éves, több tonnás terepjárók járnak, a köztéri WC mellé pedig kis fémdobozokat szereltek, ahova a használt tűket kell dobni. Anyám betér egy ruhaboltba, vesz egy batikolt felsőt, amit úgy sem fog hordani, miközben én gyorsan belenézek a helyi képzőművészek kiállításába. Színes, pszichedelikus lázálmok a legkülönbözőbb technikákkal festve, az ajtó fölött egy Frank Zappa-montázs, amit 500 dollárért akár meg is vehetnék. Bármennyire lelkesedem, nem érzem a hely szellemét. Az autoritása több évtizeddel ezelőtt odaveszett, s az itt élő, tengerpartot azóta sem látó nyugdíjasok is csak kiállítási tárgyak csupán. Nem időkapszulában, hanem skanzenben vagyunk. Egy kis zacskó fűvel beülünk a terepjárónkba és elhajtunk.
A borítófotót a szerző készítette.
