A rendszerváltás utáni egyik legsikeresebb magyar közönségfilm immár harmadik része is a mozikba került, mely az előzmények ártatlan sutaságát profizmusra és egy nagy rakás tahó altesti humorra cseréli fel.
Őszintén bevallom, én már az első, 2002-es Valami Amerika körül kialakult kultuszt sem értettem. Herendi Gábor debütáló mozija számomra valahol egy másfél órás videoklip és egy egészestés reklámfilm között helyezkedik el, melybe – hogy mégis kitöltsék azt a fránya játékidőt – megpróbáltak valamiféle (nem túl épkézláb) cselekményt is beletuszkolni az alkotók.
A körülmények ismeretében persze valamelyest érthető a film átütő közönségsikere és későbbi kultstátusza, hiszen az ezredforduló körüli ínséges időszakban a hazai közönségfilm nagyjából Tímár Péter és Koltai Róbert vígjátékaira korlátozódott, és ezek is inkább a retró nosztalgiahullámait meglovagolva hódítottak, mintsem a kortárs popkultúrát célozták volna meg. Herendi filmje ebbe az űrbe robbant be, ügyesen szólítva meg a kereskedelmi tévék műsorkínálatán szocializálódott, a Gálvölgyi Show és a Boros-Bochkor-féle reggeli rádióműsorok „humorán” edződött közönséget, akik derülhettek a viszonylag szimpatikus főszereplő testvérek szerencsétlenkedésein (akik az azonosulásra igencsak alkalmas „magyar lúzer” figuráját jelenítették meg a vásznon), bámulhatták Oroszlán Szonja idomait és dúdolhatták a Bon Bon együttes fülbemászó betétdalát.
A nagy siker természetesen hozza magával az elkerülhetetlen folytatások megszületését, így még 2008-ban döntött úgy a rendező, hogy továbbszövi hőseinek kalandjait, most pedig elérkezett a pillanat, hogy Herendi – egy évvel minden idők legnagyobb költségvetésű magyar mozija, a Kincsem elkészítése után – trilógiává bővítse a sztorit.
A Valami Amerika 3. elődeihez képest viszonylag koherens és épkézláb cselekménnyel dolgozik, ami elsősorban annak a jele, hogy a magyar zsánerfilm kezdi szépen lassan kinőni azokat a gyerekbetegségeket, melyek hosszú éveken keresztül rányomták bélyegüket ezekre a próbálkozásokra. A filmek alkotói végre kezdenek rájönni arra, hogy egy tisztességes vígjátékhoz valamennyire épkézláb, a dramaturgiai szabályokat ismerő és betartó forgatókönyv dukál, nem elég, ha azt hisszük, majd a sztárok és a zenék úgyis elviszik a hátukon a produkciót. A megvalósítás szintén elég profi, az operatőri munkától kezdve a rendezésig láthatóan minden hozzáértő iparosok kezére lett bízva (habár a film eleji autós-lövöldözéses jelenetről inkább ne beszéljünk). Az egyébként papírvékony szüzsében nincsenek üresjáratok, minden szépen robog, abban a tempóban, amiben annak robognia kell. Sajnos nagyjából ennyiben ki is merülnek jelen alkotás pozitívumai. A belbecs már korántsem olyan elfogadható, mint a külcsín.
Az alapkonfliktust szokás szerint Alex, az Amerikából hazavándorolt szélhámos (Szervét Tibor) felbukkanása jelenti, aki ezúttal egy sokmilliót érő bélyegritkaságot tulajdonít el, melyre a rendőrség (Scherer Péter kétbalkezes TEK-hadnagyának vezetésével) és két rivális gengszterbanda (Csuja Imre és László Zsolt irányításával – akik a roppant szellemesnek gondolt „Bala” és „Toni” neveket kapták) is feni a fogát. A körülmények szerencsétlen összejátszásának köszönhetően a szóban forgó bélyeg szokásos hőseink, a Várai fivérek, Tamás, Ákos és András (Pindroch Csaba, Szabó Győző és Hujber Ferenc) tulajdonába kerül, ők pedig a börtönbe, ahonnét igyekeznek minél előbb meglépni. Főleg, hogy Tamás felesége (Ónodi Eszter) bármelyik pillanatban életet adhat első gyermeküknek. Mindez persze nem ilyen egyszerű, hiszen még maguk a testvérek sem tudják, hogy a nagy értékű bélyeg a tulajdonukban van, a velük együtt sitten tengődő gengszterek pedig mindent megtesznek a zsákmány előkerítéséért.
Herendi és a forgatókönyv társszerzője, Divinyi Réka (akinek nevéhez többek között a Csak szex és más semmi és a Pappa Pia! is fűződik, csak hogy két végletet említsünk munkásságából) a lehető legelcsépeltebb közhelyekre húzzák fel a cselekményt, melynek fordulatait bárki kitalálhatja, aki látott már szélhámosokról, börtönről vagy éppen terhes nőkről és nőnek öltözve táncoló-éneklő férfiakról szóló vígjátékot. A Valami Amerika 3. főbűne azonban nem ez, hanem az a fajta suttyóhumor, mely szinte a film alappilléreként átszövi az egész művet.
Herendi és szerzőtársa nem kevesebbet tesznek, mint megalkotják a leginkább altesti poénokkal és politikailag inkorrekt viccelődéssel operáló hollywoodi „suttyó vígjátékok” hazai verzióját, melyben viccesnek számít az, ha egy terhes nő lábát farönkhöz hasonlítják, vagy ha a – nyilvánvalóan félrelépésből született – színes bőrű kisbaba nemi szervének méretén humorizálnak. Ennél csak a börtönjelenetek jelentős részét kitevő „hajolj le a szappanért” típusú, az összes, fejlettebb országban évtizedekkel ezelőtt kihalt „buzizós” klisét felvonultató homofób viccelődés a nagyobb gáz. A készítők valamiért azt gondolják, hogy 2018-ban még vicces, ha egy rakás kigyúrt fegyenc női ruhában kezd el táncolni/vonaglani egy színpadon, vagy ha a börtön „meleg részlege” „innentől átvesszük” felkiáltással veti rá magát egy rakás, a mosdó padlóján és egymáson hemperegve a szappanba rejtett bélyegért viaskodó meztelen férfiemberre.
Persze a nők rovására elkövetett poénok zöme is legalább ennyire otromba. Az Oroszlán Szonja által megformált „buta szőke nő” figura nagyjából a Rém rendes család óta, vagyis több mint húsz éve nem vicces, a színésznő maga pedig negyvenévesen már véletlenül sem képes hitelesen eljátszani azt a plázacica karaktert, akit másfél évtizeddel ezelőtt még a kisujjából kirázott. A vloggerek és a közösségi médiára épülő valóság-tévéműsorok karikírozása egyébként egész jó ötlet lenne, ha az alkotók képesek lettek volna tényleg a mélyére ásni a dolognak pár felületes „felveszem, ahogy szexelünk, hogy ország-világ lássa” poén helyett. A többi szereplő is nagyjából a kabarétréfák vagy a Pistike-füzetek világából lép elő, a szokásos „vicces magyar filmes maffiózó”, „vicces magyar filmes rendőr” és „vicces magyar filmes lúzer” típusok adják egymásnak az izzadtságszagú kilincset.
Ezekben a szerepekben egyébként a magyar színészvilág krémje vonul fel, akik igyekeznek különösebb aggályok nélkül teljesíteni a rájuk bízott feladatot, kihozni mindent, ami ezekből a papírmasé figurákból lehetséges. Csuja Imre az Üvegtigrisben szerzett rutinjával hozza a gengszterfőnök szerepét, Stohl András élvezettel karikírozza ki saját magát mint kábítószerezésért lecsukott nárcisztikus színészt, Pokorny Lia búgóhangú ügyvédnőként „végzet asszonyáskodik”, Szervét Tibor kellően simlis, de különösebben nem hagy maradandó emléket a nézőben. Talán Scherer Péter fentebb már említett lúzer rendőrhadnagya a kompánia legszórakoztatóbb – jobban mondva tényleg szórakoztató – figurája, akinek sikerül párszor mosolyt csalnia a nagyérdemű arcára a kevéske játékidőben is, ami részére kijutott.
A Valami Amerika 3. tehát megszülte a magyar Adam Sandler-film műfaját, az ótvar, altesti komédiázás hazai megfelelőjét, mely nyakig merül az otromba viccek posványába és láthatóan nem is kíván onnét magasabbra emelkedni. Azt, hogy ezen nem éppen magasztos odüsszeia a közönségnek mennyire jön majd be, a nézőszámok fogják elárulni (máris 300 ezernél jár – a szerk.), de nem lennék meglepve, ha az év egyik nagy hazai kasszasikerévé válna. Csak trend ne legyen belőle!
Valami Amerika 3., 2018. Rendezte: Herendi Gábor. Forgatókönyv: Divinyi Réka, Herendi Gábor. Szereplők: Pindroch Csaba, Szabó Győző, Hujber Ferenc, Ónodi Eszter, Oroszlán Szonja, Pokorny Lia, Csuja Imre, Szervét Tibor, László Zsolt, Stohl András, Scherer Péter, Faragó András, Thuróczy Szabolcs, Nagy Ervin. Forgalmazza: Vertigo Média Kft.
