Negyedszázados lett idén a Titanic, a hazai filmfesztiválok zászlóshajója. Színes, érdekes és persze szükségszerűen vegyes színvonalú volt az idei kínálat, ám a fesztiválhangulat, melyet Berlinben, Kolozsváron vagy éppen Miskolcon tapasztalni, sajnos nyomokban sincs már jelen.
Az idei nagy fogás egyértelműen Wes Anderson bábfilmje, az európai pénzből készült és a Berlinalén debütált Kutyák szigete volt, mely nyitófilmként nem csupán a legtöbb nézőt rántotta be az Urániába, de a közönségdíjat is megkapta. Teljesen megérdemelten, teszem hozzá, mert – nagy szavak ide vagy oda – a Titanicot az összetéveszthetetlen képi stílusú amerikai direktor eddigi legjobb filmje nyitotta, melyet májustól a hazai mozik is műsorra tűznek.
Mitől több ez a stop-motion technikával készült, sztár szinkronhangokkal feldúsított (volt már ilyen 2009-ben, A fantasztikus Róka úr) bábanimáció, mint a léleksimogató Holdfény királyság vagy a felhőtlenül szórakoztató A Grand Budapest Hotel? Attól, hogy Anderson a gyerekkompatibilis történetet egy hangsúlyos társadalmi állásfoglalás szolgálatába állítja. Nem csak a vizualitás szédítő tűzijátékáról van szó (bár a gazdag képi világ rejtve maradt részletei már magukban újranézésért kiáltanak), hanem ügyesen adagolt, aktuális politikai-társadalmi mondanivalóról is, melyre – gyanítom – nem csak Magyarországon reagálnak élénk felszisszenéssel a közéletet követő nézők.
Az ellenségnek kikiáltott kutyák egy szemétszigeten tengetik életüket, míg fel nem tűnik egy Atari nevű fiú, aki elveszett négylábúját keresi. Megaszaki városa egy autoriter polgármester uralma alatt áll, az ellenzék erőtlen és eszköztelen, így semmi sem állíthatja meg a kutyák végleges elpusztítását (hiába van meg az őket sújtó betegség ellenszere). Egyedül egy maroknyi gyerekben maradt annyi bátorság, hogy szembeszálljanak a rendszerrel szeretett kutyáik megmentése érdekében. Közülük Atari (és a segítségére siető kisebb falka) az, aki életét is kockáztatja, bizonyítva, hogy a szeretet, hűség és barátság a kutyák és az emberek közös tulajdonsága is lehet.
Míg Wes Anderson filmjében erősen reflektál a jelen bizonyos problémáira, a Hullák a napon rendezőpárosa épp ellenkező módon cselekszik. Formabontó alkotásuk a hetvenes évek erőszakkal és erotikával átitatott filmzsánereit kotyvasztja össze saját, egyedi stílusukkal, hogy egy meghökkentő, képileg nagyon erős (mégiscsak van hasonlóság a Kutyák szigetével) és különleges csemegével szolgálják ki az erre fogékony filmbolondokat. Szokatlanul hangsúlyos hangkulissza (a bőrdzsekik recsegése végigkíséri a teljes játékidőt), erős színek, szemérmetlenül sok szuperközeli a szemekről, kiszámíthatatlan, olykor puskaropogás gyorsaságú vágások, illetve a fegyverek és a női test provokálóan nyílt fetisizálása jellemzi a filmet. Kevés beszéd, markáns arcok, emlékezetes képek. Vér és arany a vakítóan kék korzikai ég alatt.
A rodeós című amerikai független filmben sem a beszéd viszi a prímet. A lassú folyású fesztiválkedvenc alkotás valós eseményt dolgoz fel, szereplői olyan amatőrök, akik saját magukat jelenítik meg a vásznon. Valahol Amerika-hátsón játszódik a történet, ahol a helyi szinten sikeres Brady komoly fejsérülést szenved egy rodeó alkalmából, így szép lassan újra kell definiálja saját identitását, viszonyát családjához, barátaihoz és nem utolsó sorban saját magához. A macsó cowboy szerepéből nagyon nehéz kilépni, ebben a környezetben ez az elvárt viselkedési minta. Brady élete akkor válik teljesen céltalanná, amikor orvosi utasításra nem csak a rodeóról, hanem a lovak betöréséről, idomításáról és a lovaglásról is le kell mondjon. A lehetőségek szűkössége és a vágyak tágas horizontja harapófogóba szorítja az otthonát autista húgával és vele nem sokat törődő apjával megosztó fiatalembert.
Szintén sokat merít a valóságból a Nico, 1988 címet viselő road movie-ba oltott különleges életrajzi film. Nico a Velvet Underground egyik énekeseként és Andy Warhol fontos múzsájaként lett híresség a hatvanas években, de Susanna Nicchiarelli filmje élete utolsó néhány évet mutatja be. A már 15 évesen heroinfüggő, fiatalon elragadóan szép és titokzatos ikon a nyolcvanas évek derekára már túl van karrierje csúcsán, mérsékelten tehetséges zenészekből álló bandájával koncerteznek szerte Európában, miközben legnagyobb fájdalma az, hogy egyetlen fiát elvették tőle, mert hedonista életmódja veszélyeztette a gyerek fejlődését. Az elhízott, érdes modorú, láncdohányos nőben (Trine Dyrholm ihletett alakítása nyerte a Titanic legjobb női főszereplő díját) néha mégis felvillan a valamikori karizmatikus énekesnő mágneses ereje, fiával is rendezni tudja ügyeit, de ezek csak apró sikerek az elkerülhetetlen vég felé száguldó életében.
A legjobb férfi főszereplő díja is a megfelelő helyre került, ugyanis Bogdan Dumitrache ijesztő metamorfózisa kivételes színészi teljesítmény a román Pororoca című filmben. Kár, hogy a román újhullám hagyományait követő alkotásban leginkább csak ezt lehet dicsérni, ugyanis a Szeretet nélkül alaphelyzetével megegyező történet (egy fiatal házaspár gyermeke nyomtalanul eltűnik) az ígéretes kezdés után hosszadalmas önismétlésbe fordul. A felső középosztálybeli, addig boldog házasságban élő apa lassú talajvesztése és leépülése érdekelte Constantin Popescu rendezőt, de a két és fél órás játékidő túl hosszúnak bizonyult, egy rövidebb, feszesebb változat erősebb hatást tett volna a nézőkre.
Más okokból kudarcos Bogdán Árpád Berlint is megjárt Genezise, mely három különböző, ám bizonyos pontokon összeérő történetszálból épül fel. A romagyilkosságok idejében játszódó film egyik főszereplője egy kisfiú, Ricsi, aki túléli az egyik rasszista támadást, melyben anyja és testvére is meghal. A fiú rajongva szeretett apja börtönben ül falopásért, így egyedül kell megbirkóznia az életre szóló traumával. Virág hallássérült középiskolás, akinek viszonya lesz egy kutyakiképző férfival. Az íjászkodó lány életéből szintén hiányzik az apa, teherbe esését pedig különböző okok miatt ő sem tudja senkivel megbeszélni. A harmadik szál főhőse Hanna, a gyermekét autóbalesetben elveszítő ügyvédnő, aki a bíróságon a gyilkosságok egyik gyanúsítottját kell védje, de végül inkább a tanúként beidézett Ricsi segítségére siet.
Sajnos a forgatókönyv sok sebből vérzik, emiatt dramaturgiai hibák és erőltetett, kiszámítható fordulatok váltják egymást. Mindhárom főhős környezetének, motivációjának bemutatásába fals és hiteltelen elemek keverednek, melyeken a gyenge színészvezetés (amatőrök és profik egyaránt szerepelnek a Genezisben) és az ügyetlen párbeszédek csak tovább rontanak. A befejezés naiv optimizmusa, mely nem következik az előzményekből, kifejezetten kínos. Jó szándéka ellenére csalódást keltett Bogdán Árpád filmje, mely alatt nem a szereplőkkel való együttérzés miatt rendültem meg, hanem a film befogadása tett erősen próbára. Dobos Tamás szép, napfényes képei egy idő után monotonná válnak, ahogy Víg Mihály zenéje is sok bizonyos pontokon túl.
Szívesen zárnám beszámolómat az Éhezők című kanadai horror dicséretével, de az Art+ moziban fellépő áramszünet, mely a környező házakat, üzleteket és közlekedési lámpákat is elsötétítette, csak a film felét engedélyezte a megjelent 8-10 nézőnek. Pedig a québeci erdőség egy kis területén játszódó zombifilm (amit idehaza sikerült pótolni) sok műfaji klisével szembemegy. A túlélők csapata szinte csak nőkből áll (jó karban levő nyugdíjas nénik, egy 5-6 éves kislány és két harmincas amazon), az egyetlen férfi pedig egy szemüveges értelmiségi, családja fekete báránya. Saját – harapással megfertőzött – szomszédaik, rokonaik támadásától kell tartaniuk, miközben nem tudni, hogy van-e értelme a harcnak, hiszen a külvilágból nem jönnek hírek. A címet nem csupán az emberekre támadó élőhalottakra, de főhőseinkre is érthetjük, akik se a múltban, se a vészterhes jelenben nem tudtak egymással valódi, mély emberi kapcsolatokat kialakítani, és ők is éhezik a jó szót, gyöngédséget, szeretetet. Innen nézve már nem is olyan meglepő szembesülni a ténnyel, hogy ki élte túl az „éhezők viadalát”.
25. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál, Budapest, 2018. április 4-13.
