Tizenhét centi út a húsig

A Gézlapok versbeszélőjéről már a kezdet kezdetén kiderül, hogy gyógyíthatatlannak tűnő betegséggel küzd. A könyv sorait alapvetően határozza meg az Elkezdődik „szabálytalan örvény”-e, a testbe költözött idegen anyag, a daganat jelenléte, az ezzel járó kínzó fájdalom, az elkerülhetetlentől való félelem, valamint a harc eltörölhetetlen következményei.

Az öt ciklusra tagolt kötet meghatározó, visszatérő motívuma az utazás. A betegség lefolyása, a gyógyulásig eltelt idő is egyfajta útként értelmezhető, amelynek leghangsúlyosabb részét az indulás és érkezés közötti nehézségek képezik – a vizsgálatok gyötrelmei, az idegentől való állandó félelem, a szembenézés (legalábbis a szembenézni akarás) az egyik legnagyobb léttitokkal, a halállal, melyet a hegymászás metaforájába burkolva és repülésként (nem ritkán zuhanórepülésként) ábrázolnak a versek. Az olvasó is utastárssá válik egy olyan hullámvasúton, amelyből lehetetlen kiszállni (ezt sejteti a befejezetlenséget éreztető hosszú kötőjelek jelenléte például a Ki előtt, a Tekereg és a Részletek végén, melyek a mondatzáró írásjeleket helyettesítik), s a beszélővel együtt fedezi fel, hogy az ember még sincs egyedül, hiszen „foglaltak mind az összeláncolt székek”.

A versekben megszólaltatott női hang monológján keresztül megkapóan őszinte kép tárul az olvasó elé arról, hogy milyen a betegséget megélni nőként, félni a bizonytalanságtól (vagy éppen a biztostól), rettegni a szeretett férfi elvesztésétől – „Megint azt álmodtam, hogy elhagysz”, „Akit kezelnek, azzal ne aludjon senki” (Hajnalvakság) –, tudomásul venni a tényt, hogy a megszokott test és az abban lakozó lélek soha nem lesz már olyan, mint volt. És megpróbálni megbarátkozni valami újjal, a „beavatás közelképeivel”, a „tetovált pontokkal”, a „két rövid heggel” (Végül), amelyek a rák legyőzése után is élete végéig kísérik azokat, akiket gyógyultnak nyilvánítottak.

A paratextusok amellett, hogy az olvasó hangulatára rögtön hatást gyakorolnak, lehetővé teszik a kötet alanyi költészetként való értelmezését. Az ajánlás („Francia családomnak”) a biografikus én, a költő megnyilatkozása, aki Franciaországban is élt. A mű elején található mottó Henri Michaux Sur le Chemin de la Mort című verséből származik, mely egy haldokló édesanyáról szól, s az említett „bájos, kislányos mosoly” ennek az édesanyának a fiaihoz intézett utolsó mosolya, ugyanis az idézett mondat utáni szövegrész, a vers utolsó sora egyértelműen arra utal, hogy az asszony meghal („Ensuite, elle fut prise dans l’Opaque”).

Szita Szilvia a Gézlapok lapjain megdöbbentő hitelességgel fogalmazza meg a feldolgozás nyelvi folyamatán keresztül a megfogalmazhatatlant. Érezni a tűszúrást, a katétert a karban, a felszakadó varratot, a kiserkenő vért, a jód ízét a szájban, a szánakozó tekinteteket; az olvasó a versbeszélővel együtt szorong, keresi a „kiálló követ, amibe kapaszkodni lehet” (Mint a hegymászók), veszíti el a reményt, majd nyeri vissza újra. A beszélővel együtt gyötrődik, küzd, majd könnyebbül meg, s ezt a beleélést nagyban megkönnyíti az egész kötetben domináns énbeszéd. (Egy olyan kötetben, amelynek borítója épp olyan színű, mint a gyógyulás során a beteg testén elszíneződött géz.)

A versekben az arányok is bámulatos pontossággal vannak eltalálva. Nem túl részletezőek, mégis erőteljesek, és mint az Egybegyűlnek sorai, minden szó hatást gyakorol az olvasóra: „Lefolyt a kávé, az automata ki- / öklendezte az aprót, nem mertem / a nőre nézni. Azt hittem, vele vagyok // könyörületes, holott magamat / féltettem. Így is láttam, hogy mikor / felegyenesedik, igazít műhaján. // Nekem vajon mit dob a gép? Rólam is / tudja majd a titkot, aki rám néz, és / elfordul tőlem borzadva? részvéttel?”

A kötet nyelvezetének finomra hangoltságát is felmutatják az idézett sorok, melyek mentesek a durvaságtól, mégis nagyon kifejezőek: épp visszafogottságuk adja szépségüket. Az enjambement-okkal átszőtt, depoetizált versek általános eszköztelensége is szembetűnő: „Élni kell, / újra elvárások között, fogadkozom, / hogy nem felejtem el a szabadságot, / de már az első lépés végtelenül messze / visz, és a bentiek, onnan az üvegajtón / túlról, hirtelen hiányozni kezdenek.” (Utoljára kezelik). A sortörések is többféle lehetséges értelmezési távlatot nyitnak, például az előbb idézett szakaszból a „de már az első lépés végtelenül messze” sor akár az első lépés rekonstrukciós folyamatbeli messzeségére is utalhat, az „és a bentiek, onnan az üvegajtón” pedig az üvegen való tükröződés asszociációjára ad lehetőséget.

A Gézlapok egyedi színt képvisel a többi betegség témájú kötet között (például Lázár Bence András: Rendszeres bonctan, Áfra János: Glaukóma, Szöllősi Mátyás: Aktív kórterem), melyekhez hasonlóan ez sem könnyed esti olvasmány, mégis receptre kellene felírni annak, aki érezte már magát meg nem értettnek (meg nem érthetőnek), aki ült már vigasztalhatatlanul kórház várótermében, esett már kétségbe a kiszolgáltatottságtól, tehetetlenségtől. És mindazoknak, akik szüntelenül újra és újra kezdik, próbálják megszokni az elviselhetetlent, elfogadni az elfogadhatatlant. A Gézlapok hatvankilenc oldalnyi keménykötésű terápia, utazás, gyógyulás, kézzel fogható, bézsborítós remény.

Szita Szilvia: Gézlapok, Napkút Kiadó, Budapest, 2017.

A fotókat Márk Mirkó készítette.