Gyanítom, a meghívót elolvasva, vagy a kiállítóktól, esetleg ismerősöktől informálódva a címet mindenki rögtön befejezte: otthon, édes otthon. Hogy jól tették-e, én nem tudom, gyanítom nem. Persze a lehetőségét miért zárnánk ki, hisz látunk itt színes takarókat, nyunyikat, pöttyös bögrét, valami babaszerűt is… Mintha „otthon lennénk”.
De akkor miért egy borozó pincegalériájában ácsorgunk? Hát persze, ez a kiállító hely. A kiállítók pedig megnyitják az emlékeik intim szféráit nekünk, hisz a művészet olyan „fene nagy lelkis” dolog (is lehet). Mielőtt elindulnánk e lehetséges, de – azt gondolom – a kérdések sokaságát igencsak hamar lezáró irányba, hagyjuk is ezt a felvezetést!
Én megosztom önökkel: nagyon nehéz dolgom volt, mikor elkezdtem azzal foglalkozni, hogy – ismerve a kiállítókat, látva az anyagukat – valamiféle megnyitószöveget kell írnom. Soha nem gondoltam, hogy egy megnyitó magyarázat lehet a kiállítottakra/kiállítottakhoz… Azt sem gondolom, hogy mindig méltatónak vagy épp szakmainak kell lennie. Lehet, nem is minden esetben a jelenlévő dolgokról, emberekről kell szólnia…
Erdős Mária Éva és Marczin I. Bence esetében több kérdés merült fel bennem. Gondolhatjuk, hogy remek helyzet ez, hisz ahol nincs kérdés, ott csak egy válasz van, azt meg azért nehezen gondoljuk egy művészeti alkotásról, hogy egyválaszos megoldásokkal próbál kibicelni az alkotója és maga a mű is – már ha tud.
Elmondom önöknek, mik jutottak eszembe az elmúlt hetekben a kiállítással kapcsolatban, és arról, hogy nekem illő lenne valami frappánsat és összefoglalót mondanom erről.
Otthon, Édes. Csak nem tudok ettől a címtől elszakadni. Annyira foglalkoztat, vajon be kell/lehet fejezni vagy csak ennyi? Két szó és közte a vessző. Nincs írásjel, nem kiabálunk, kérdezünk, nincsenek kis zavaró pontocskák, abból is három, hogy segítene nekünk valamit.
A Régi környék című filmben a következő mondatok hangzanak el: „Van az a pillanat az életben, amikor rájössz, hogy a ház, amiben felnőttél, már nem az otthonod, és még ha van is hova lerakni a cuccaidat, az otthon érzése hirtelen megszűnik. (…) Nem fogod érezni ezt az érzést, amíg nem hozol létre magadnak egy otthont a saját gyerekeidnek, a családnak, amit te hozol létre. (…) Talán ez az, ami egy család valójában: egy csomó ember, akinek ugyanaz a képzeletbeli hely hiányzik…” Persze nem fogok ezen elmélkedni, és azt sem állítom, hogy az otthon és család kapcsán csak ez a megközelítés juthat eszünkbe, mindenesetre a hiányt nagyon fontosnak tartom a kiállítók munkáival kapcsolatban.
Beszélgetve velük megtudtam, ők maguk is nagy hangsúlyt fektetnek erre. A hiány, amit ezek a munkák, azok kitalálása, elkészülése, kiállítása, értelmezése pótol? Vagy már megint tévúton vagyok, és a saját dolgaim bugyognak fel, és azt mondom önöknek? Nem tudom.
Gyermektakarók, macik, plüssök, egy 5-8 éves kislány élete. No meg Marié is. Minden jól látható, néha a naturalisztikus pontosság szinte zavarba ejtő, bár ezt mindenképp oldja, hogy a képkivágások nem adnak határokat. Tovább viszik a „szemet” és a gondolatot is. Patchworkök, azt írja. Mindjárt ki is egészíti a Wikipediát meghazudtoló áltudományos pontossággal: „Nem volt ritka a korai amerikai kultúrában, hogy a takaró egyes elemei a nő életének egy-egy mozzanatát, eseményét tükrözték…”
Pöttyös bögre, macika, egy épp forrásban lévő vagy felrobbanó rosszul kotyvasztott ételke… A Marczin-képek. Erőteljesen expresszív megfogalmazás, mintha nem is lenne a tudatunk által komponált képi világ, hanem az az ösztönösség akarna hordozóra kívánkozni, ami a már elmúlt gyermekkort idézi fel. Tükör, tükörstádium, Lacan… Marczin nem csak vizuális élményekből tud/szeret/szokott táplálkozni… de szerencsére nem is akar „okos képeket” festeni.
Mindketten vágyódnak… de mi a fene után, meg miért és hogyan?
Otthon, Édes. Csak nehezen tudok túllépni ezen a rövid, frappáns és igen gazdag diskurzust kibontó címen. Lehet, önök között is akad, aki hallotta, de az is lehet, eddig csak mi hárman tudtuk, hogy e kiállításnak a tervezésekor másik cím is volt talonban. Nem, nem fogom elárulni, mi volt az. Ez a mellettem állók estéje, kérdezzék őket. Annyit elárulok viszont, az is gyermekkort vagy épp az otthont juttatja majd eszükbe.
Nézhetők, szerethetők ezek a képek. Közel kerülnek hozzánk, hisz a leíró ábrázolás vagy épp a szabad alkotói gesztusvilág egy általunk is már elhagyott időszakot idéz fel. Mindenkinek volt ilyen vagy ehhez hasonló takarója, és mindenki főzött a legféltettebb konyhai edényben sóderlevest, kertben tépett gyomokkal és csavarokkal… De biztos nem ezen kell nosztalgiáznunk a kiállítók képei kapcsán. Nem szeretnék ők semmilyen elmúlt időszak negédes mementóit kiállítani vagy azon lamentálni.
Azt gondolom, a hiány, amiről mindketten beszélnek, az alkotásnak valamiféle terápiaszerű alkalmazása, utalás a gyermekkor első felismeréseire a világról. Mindez egy nagyon gazdag és inspiráló anyagot ad nekünk. A látványon túllépve próbáljuk meg egy kicsit mélyebb rétegeit is felfedni a látottaknak, és a kiállítókkal beszélgetve igyekezzünk jobban megérteni e két alkotót. Annak ellenére, hogy nyelvezetük homlokegyenest eltér, hasonlók a kérdések és a gondolatiság, mely mentén építgetik munkásságukat és magukat.
Erdős Mária Éva és Marczin I. Bence Otthon, Édes című kiállítás a debreceni Egri Borozóban található ZH Galériában látható 2018. április 12. és május 10. között. (Az írás a megnyitószöveg szerkesztett változata.)
A fotókat Nagy Máté készítette.
