A 30Y egy rockzenekar – ezt írná a lexikon. De a 30Y a megalakulása, 2000 óta mindig több vagy legalábbis más volt, mint egy (a többi) rockzenekar: olyan csapat, amelyik amellett, hogy saját zenei pályáján folyamatosan képes a megújulásra és az igényességre, közösségteremtő akciókkal is felhívja magára a figyelmet.
Ennek az egyik legfontosabb eredménye pedig az, hogy sikerül létrehozniuk – ha csak alkalmilag is – egy szabad, nyitott, tágas, demokratikus szellemi közösséget, aminek ők maguk nem kitüntetett, hanem mindenki mással egyenrangú tagjai. Ritka, szép dolog ez, és nagy erény, mert nem a hiányzó művészi teljesítményt helyettesíti (ahogy azt esetleg feltételezhetnénk), hanem kiegészíti azt – dinamizálva tartja életben, és ezzel ki is emeli a 30Y-t a mai rockzenekarok közül.
Hogy csak néhány ilyen közösségalakító eseményt idézzünk fel a 30Y több mint tizenöt éves történetéből: lemezcsereprogram (első három lemezük bemutatókoncertjein gyári cédét kapott belépéskor az, aki leadott egy kalózmásolatot); internetes fórum, ahol a tagokkal éjjel-nappal lehetett üzeneteket váltani; városlepedők (a Városember albumhoz kapcsolódóan minden koncerthelyszínen felállítottak egy óriási lepedőt, amire a közönség írhatott, rajzolhatott, firkálhatott, majd azután ezeket mind kiállították); pólógyár (például az Ördögkatlan Fesztiválon és a Budapest Parkban); művészeti worskhoppal összekapcsolt klipforgatások; az Y-triász remixalbum (a Hortobágyi Nemzeti Parkkal és a Fürge Diák iskolaszövetkezettel közös felhívás dalok újrakeverésére); valamint kisebb és nagyobb fesztiválok, többnapos programok (Egy hétvége Pécsen, Egy hét a Hajón). Ez utóbbival pedig el is érkeztünk a kritika tulajdonképpeni tárgyához.
Hivatalos nevén EGY (koncert) című (valójában: EGY) lemezük ugyanis a 2017 novemberében az A38 Hajón megrendezett egyhetes programsorozathoz kapcsolódik. Az öt nap alatt színházi előadások, beszélgetések és koncertek szerepeltek a programban, egy Beckek- és egy „kocsmakoncert” mellett két „zúzdakoncertet” adott a zenekar teljesen eltérő repertoárral, és most ez utóbbiak anyagából állt össze a tizennyolc dalt tartalmazó felvétel. A cím tehát félrevezetőnek is tűnhet elsőre, de valójában inkább ironikus: a 30Y tizedik lemeze, az EGY ugyanis két koncert.
De a lemez címe emellett még sok másra is utal. Lehet egy szójátékos tipográfiai megfejtésünk: a cím ugyanúgy három karakter, mint a zenekar neve (ami maga is egy szám), a hármas tükrözve E, a G majdnem O, az utolsó betű pedig Y. Mintha maga a 30Y lenne azonos ezzel a lemezzel, azaz egy (egységes) valami, önmaga tükre. A felvétel helyét és idejét jelentő fesztivál első szava: egy. Eszünkbe juthat a zenekar legelső albuma, az Egy perccel tovább is, ami egyébként szintén koncertfelvételekből állt össze (állítólag azért, mert nem volt pénzük stúdiót bérelni, hogy felvegyék a dalokat). A tizedik lemez tehát az elsőnek a tükre, ilyen módon pedig az eddigi életművet keretezve természetesen a közbülső nyolcnak is. Erről az első lemezről egyébként egy dal szerepel az új albumon, a Próbáld fel. Ha már a számoknál tartunk, egy kis statisztika, ami a folyton változó repertoár alakulásáról is képet adhat: a Csészényi térről négy, a Semmi szédítő magasságról kettő, a No. 4.-ről egy, a Szentimentáléról kettő, a 30Y.LP.2014-ről három, a Dicsőségről pedig öt dal szerepel az EGY-en. A Városemberről egy sem.
Sok célja lehet egy koncertalbumnak. Lehet öntükröző, önreflexív gesztus: itt vagyunk most, ezt tudjuk, így tudjuk játszani. Kicsit úgy, mint egy „best of” válogatás (ilyet is kiadtak 2015-ben), de amíg az inkább az állagmegőrzés és az utólagos (ön)kanonizálás eszköze, egy élő felvétel kiadása sokkal inkább jelenti az anyag folyamatos mozgásban tartását és ennek a változékonyságnak a büszke felmutatását. Hiszen a dalok nem ugyanolyanok, mint az esetenként tíz-tizenkét éve felvett stúdióalbumokon, a repertoáron maradva azok jó esetben állandóan változnak, bővülnek, gitárszólók jönnek-mennek stb. A 30Y-ra egyébként is jellemző, hogy rögzíthetetlennek tűnik egy-egy dal státusza: „ugyanannak” lehet egy stúdió, egy szentimentálé, egy egyszálgitáros és egy élő változata is (hogy csak a nyilvánosságra hozottakról beszéljünk). Ilyenformán az EGY-en nem egy olyan dalt találunk, ami már harmadszor, harmadik variánsban jelenik meg, például a már említett Próbáld fel, a Mentés másként vagy épp a Szívemhez szorítom, utóbbinak még egy Rájátszás-verziója is van. (Még így sem érhet a nyomába egyébként Kollár-Klemencz László és Erdős Virág Ezt is elviszem magammal című szerzeményének, amely mai tudásunk szerint ezidáig öt különböző változatban öt különböző lemezen jelent meg.)
Azért sem „best of” az EGY, mert nem a leghíresebb számok szerepelnek rajta ismét. Valójában egy 30Y-koncertet sem reprezentál – ez a dallista teljesen elképzelhetetlen mint konkrét setlist. Ráadásul olyan „leghíresebbek” hiányoznak róla, mint a Bogozd ki, a Sötét van, az Ül és vár, a Felhő, az Azt hittem érdemes vagy épp az Ahogy elképzeltem. (Régen, amikor még voltak rádiók, az ilyeneket hívták slágernek.) Van viszont helyettük egy csomó olyan dal, amit szinte soha vagy régóta nem játszik a zenekar: a felturbózott Hajóra szállt a lemez egyik csúcspontja, de ide tartozik a régebbiek közül a szinte már elfeledett Defender és az Ágyéktól szívig is. Épp ezért nem „best of” és nem is egy konkrét koncert egyszerű rögzítése, hanem a saját jogán megálló darabja a zenekari diszkográfiának.
Mivel új, eddig ismeretlen anyag a dolog természetéből fakadóan nem szerepelhet egy ilyen koncertlemezen, mindig épp ez, a saját dalok újrahangszerelése, újraértelmezése, sőt, esetenként újrafelfedezése tűnik a legérdekesebb kérdésnek. Vagyis ugyanolyan fontos, hogy mit és hogyan játszanak el, adnak ki. A zenekar indulását dokumentálja az album első darabja, a rövidke Paris című szerzemény, amely a korai években a bandához társult dán-francia zenész, Chris Dahl alkotása, aki az Egy hét a Hajón-koncert vendégeként hosszú idő után újra a 30Y-nal együtt lépett fel. A továbbiakban pedig igazi csemegéket is hallhatunk. A legújabb, Dicsőség című lemezről származó daloktól eltekintve mindegyik egészen más, mint ahogyan „eredeti” megjelenésükkor a sorlemezeken hallhattuk, sok improvizációval (a Disszidálok balkánias középrésze, a Mentés másként megrázó szólói emlékezetesek), és olyan jó hangzással, ami stúdióban felvett hanganyagok esetében is ritka. Különösen jót tett a felfrissítés a régebbi dalok közül a Puhatalpú lányoknak és a Kipakoltának, amik szintén a lemez helyi súlypontjait képzik meg. A hangszerelésből feltétlenül ki kell emelni a dobokat – most, ezzel a lemezzel vált világossá, hogy a 30Y-daloknak talán a legfontosabb eleme, legalábbis élőben, a pontos és hihetetlen sokféleképp megszólalni tudó dobfelszerelés. A legjobb példa erre talán az Újra él első része, ahol csak dob és ének van, mégis hatásosabb ez a kettős (Beck testvérek), mint sokszor az egész zenekari hangszerarzenál.
És hogy ne feledjük el, hogy a 30Y nem csak rockzenekar, hanem közösségépítő akciók összessége, úgy tűnik, itt a közönségnek is más szerep jut, mint általában a koncertalbumokon. Nem csak a koncertek hangulatát idézi fel ugyanis egy-egy hangosabb éneklés, taps és fütty, a versszakok vagy refrének idő előtti bekiabálása („barna köpenybe gombolt ember”), hanem ezek mintha arra utalnának, hogy a zenekari tagok által játszott zenének csak akkor van értelme, ha az előadás interakcióban történik, ha a közönség-közösség is aktívan részt vesz a létrehozásban-előadásban. Valahogy úgy, ahogy az Beck Zoli bevezetőjében hangzik el az Emberirtó előtt, és ami a fentebb idézett képzeletbeli szótári definíció helyett fogalmazhatná meg, a kelleténél jóval patetikusabban, de nagy igazságtartalommal, hogy mi is az a 30Y: „jó, hogy úgy alakult, hogy hisztek egy olyan zenekarban, amelyik nem azt akarja, hogy őt nézzék, hanem azt, hogy arra nézzenek, amerre ő”.
30Y: EGY (koncert), 2018.
A borítófotót Sinco készítette.
