A tócsa mint indigó
Mint az avar kori tűtartó a múzeumi tárló alján, a konstelláció újszerű keretek közé pottyant. Nem az agy konfigurálta a láthatatlanból kinövő képeket, hanem a granulált múlt. S ebben a szeszélyes napban csörgő szarka matatott, és árkot ásott a vers lapátja, hogy el tudjon folyni az összes emlék az esővel együtt. Proust könyve eldőlt a szekrényben. Egy papagájketrec mozdult el. Cogito úr (pedig) otthon biztonságban ehette a dinnyéjét. Hát hogyan tovább, Csehov? Kérdezte Wittgenstein, ha csöndemben olykor egy szót találok, úgy mélyül életembe, mint egy szakadék? Morfondírozott félálomban a tenor íródeák. Elromlott minden, kezdjétek újra. Hallatszott az utcai műsorközlő bemondása. És a rendező, Coppola, ölbe vette a vállfák közül kiugró cicust. Hajnalodik, ideje forgatni, mondta és beleharapott az extrudált rudacskába. A tócsa, mint az indigó, átengedte magán az estét. Reggelre csak egy felirat maradt belőle: szabad vers.
Mozart és a kankalin
Egy léggömbre rajzolt lázgörbe,
olyan, mintha kinőtt volna egy kézigránátból a kankalin.
A háború és a terror szimbolikája,
ahogy a fegyvergyár udvarán nő a hóvirág.
Valaki lefényképezi a tankot, a géppisztolyt
és mellettük az illatos nárciszt.
A pontyarcú sellő, aki nézi magát a víztükörben.
Közben a hátsó udvarban folyik a véradás.
Viszik a sebesülteknek az életmentő szérumot.
Egy szép önkéntes angyalka kerékpáron hordja
a kórházba a munkások vérét.
Egy pesmerga város, lehetne a neve Ambivalencia.
Morgó gyarmat. Jazidi kerubok építik.
Ahol a víztükör a saját arcába nevet.
Mozart nézi, ahogy egy lándzsa a földgolyó szívébe hatol.
Mutatja a CNN –
Apokalipszis a szemantika szigetén.
Meg egy kis szerelem.
Borítófotó: Risaku Suzuki
