Ormótlan kabátos és sárga sísapkás
A vasút melletti ösvényen indultam
az előző vagy a következő megállóhoz, attól függ,
honnan nézzük, a város vagy a pusztaság felől.
Motyogtam nagy és okos gondolataimat,
amelyek estére elfelejtődtek, de emlékszem,
szigorúan tárgyaltam és sokat idéztem.
Félúton volt a folyó, hallgattam, felmásztam
a töltésre, átmentem a hídon, csak akkor
vettem észre a férfit a folyóparton.
Néhány méterre a helytől, ahol
épp megálltam: esetlen kabát, sárga sísapka,
se horgászbot, se távcső.
Ösvény sem vezet oda, ugyanúgy kellett
jönnie, a vasút mellett.
Vagy egy titkos úton, rekketyésen és mocsáron át.
Min merenghet a pusztaságban,
a seholba gondolatokat
gyűjteni vagy elengedni jön?
Talán valamikor itt
fojtotta vízbe feleségét, és most
eljár beszélgetni hozzá,
majdnem hangtalanul, ugyanolyan halkan,
mint ahogy a nő válaszol,
csobogásban, rókaszaladgálásban, a fű susogásával.
Gyerekként azt hittem, az emberek eljárnak
növénynek, ahogy farkasnak is. Erdőbe megyek erdeifenyőnek,
mikor szomorú vagyok. Vagy ha zsörtölődik a feleségem.
Talán a növények is eljárnak embernek.
Valószínűleg csak egy mocsári nyírfa volt, ősrégi, göcsörtös,
aki eljött, hogy a világot kicsit emberszemmel lássa.
Egy esetlen kabátos, sárga sísapkás mocsári nyírfa.
Az idő centiméterben mérve
Biztos nem úgy alakul, ahogy a filmekben, mármint a vége,
amikor elolvadnak a jégsapkák. Senki sem karcolja a falra:
„Emelkedik a víz. Isten veletek.”, vagy: „Segítség!”
Jó néhány nemzedék szülői inkább leírják gyerekeiknek,
milyen volt a f i a t a l k o r b a n, hogy a földnyelv kicsit vékonyabb lehetett, s már messzebb a part, nem kell mélyíteni a kikötőt.
Több ezer év múlva más örömök és játékok lesznek.
Egyetemisták merülnek alá Velencébe:
számukra a könyvekben olvasott karneválforgatag
csikóhalak és polipok susogásával kapcsolódik össze az utcán.
A hajóról lepotyogott nejlonzacskó ellibben a téren,
mint Márk galambjainak emléke.
Ez persze a távoli jövő zenéje,
de mind, akit ismerünk, akit szeretünk, akkorra
valami halvány és megszokott, mint az öböl a kerítésem mögött,
és vidám, különleges mindegyikük,
mint szélfodrozódás a hullámokon, melyek a Big Benhez dörgölőznek,
kigúnyolva a makrélát, amely beakadt az óra mutatói közé.
Fordító: Áfra János
Borítófotó: Natalie Boyles