Előfordul, hogy egy teljes filmet egyetlen frappáns alapötletre próbálnak felhúzni az alkotók, amiből kétféle eredményt születhet: vagy van olyan erős az ötlet, hogy képes másfél-két óráig kitartani, vagy gyengébb lábakon áll és hamar elvérzik, mivel nincs benne egy egész estés szüzsére elégséges alapanyag. A Hang nélkül ez utóbbihoz hasonló kísérlet, melynek készítői egy kellően ambiciózus alapkoncepcióra építik fel művüket, mégsem tudják azt elég tartalommal megtölteni.
A rendezőként és főszereplőként egyaránt John Krasinski (aki két éve A szeretteink körében című független dráma-vígjáték direktoraként egészen más húrokat pengetett) által jegyzett apokaliptikus thriller alapszituációja leginkább egy erősebb Alkonyzóna- vagy Végtelen határok-epizódba illene. Mint a film elején megtudjuk, bolygónkat egy ismeretlen eredetű, nálunk jóval erősebb, emberhússal táplálkozó földönkívüli faj szállta meg (akik kinézetre kicsit az Alien-sorozat nyolcadik utasaira, hangban viszont inkább a Ragadozó-filmek lényeire emlékeztetnek). Ezen fura szörnyek gyorsabbak és erősebbek nálunk, ellenben teljesen vakok és szaglásuk sincsen, így kizárólag a hallásukra támaszkodhatnak. Logikusan következik mindebből, hogy azon szerencsésebb embertársaink, akik még nem váltak a hívatlan vendégek vacsorájává, a teljes csendben maradást választják túlélési stratégiaként. Így tesz főhősünk és családja (Krasinski feleségét, Emily Bluntot választotta filmbéli hitvese szerepére) is, amelynek tagjai kis farmjukon igyekeznek ép bőrrel kihúzni az éhes idegenek támadásait.
A Hang nélkül leginkább talán egy korai M. Night Shyamalan-filmre emlékeztet, melyben egy idegen erőktől fenyegetett kisközösség próbálja egymásra és egy rideg szabályrendszerre támaszkodva túlélni az őket ostromló csapásokat (lásd: Jelek, A falu). Hőseink egész életét ez a túlélés határozza meg, ezért minden zajt, minden nagyobb neszt kizárva életükből jelnyelven kommunikálnak, amit nehezít a feleség áldott állapota és siketnéma lányuk fogyatékossága.
A „némajáték” miatt mind a rendező, mind a színészek érdekes kihívásnak vannak kitéve.
Előbbinek kellő ügyességgel kell megteremtenie egy beszéd és hangosabb zörejek nélküli világot, ahol a legkisebb zaj is a szereplők életébe kerülhet, ezért a néző szívverése is automatikusan duplájára gyorsul egy-egy véletlen hangosabb megnyilvánulás, egy leejtett csavarhúzó vagy lépcsőn lezuhanó játék esetén. Utóbbiaknak pedig ezt a pantomimjátékot kell kilencven percen keresztül végigvinniük úgy, hogy – és ez mindig egy érdekes színészi kihívás – beszéd nélkül is hitelesen adják át a közönségnek érzelmeiket, és szimpátiát keltsenek. Érdekes önreflexív játékra ad lehetőséget a vásznon lévő csend és a nézőtéren tapasztalható nyüzsgés ellentéte: a szokásos helyzet a feje tetejére áll.
A nézők a film szereplőinek beszéde és a filmbéli világ hangjai helyett saját magukat hallják, saját fészkelődésük, a pattogatott kukoricás zacskó zörgése alkotja a hangkulisszát.
Ezen a téren nem is érheti panasz a ház elejét, a Hang nélkül alkotói végig ügyesen, kellően profin és megfelelő szakmai tudással, bár néha elcsépelt, Hitchcock óta sablonnak számító megoldásokkal operálva alkotják meg számunkra ezt az egyedi szabályokra épülő cselekményvilágot. A feszültségteremtés klasszikus, tankönyvbe illő példáit felvonultatva érik el, hogy a közönség ne érezze magát biztonságban, ellenkezőleg, szó szerint minden egyes lépésnél libabőrös legyen. Kérdés azonban, hogy ez a kvázi „némafilmes” forma kibír-e másfél órát, képes-e végig fenntartani a feszültséget, illetve elegendő-e arra, hogy egy komplett, összetett szüzsé épülhessen rá.
Nyilván a forgatókönyvírók is érezték koncepciójuk vékonyka voltát, ezért nem is erőltették a mélyebb karakterrajzokat, az összetettebb, drámai cselekményelemeket. A ma Hollywoodban igencsak rövidnek számító, alig kilencven perces játékidő nem kíván mélyebben belemenni sem a karakterek motivációiba, sem az általuk benépesített világ leírásába. Egy adott szituációt kapunk, melyet az első tíz percben szépen felvázolnak előttünk, majd a maradék időben egyetlen dolgunk, hogy szorítsunk a főszereplő család túléléséért. Persze ennyi gyakran bőven elég egy feszültséggel teli horror-thriller esetében, melynek sikere jóval inkább a néző reakcióival való játékon, mintsem a bonyolultabb forgatókönyvön múlik.
A Hang nélkül egy idő után mégis kissé üressé válik.
Mintha a rendező és az írók nem is kívántak volna jobban eltöprengeni azon, hogy miféle helyzeteket vagy konfliktusokat tudnának még kihozni a rendelkezésükre álló helyzetből, bízva abban, hogy a frappáns alapszituáció képes önmagában elvinni a filmet a hátán. A néző egy idő után azon kapja magát, hogy szeretne többet megtudni az ábrázolt világról és a benne élőkről, az események mögött megbúvó motivációkról, vagy éppen egy ponton túl egyszerűen unni kezdi a „némajátékot” és a főhősök szinte végig egy helyben topogó gyötrelmeit. Krasinski filmje ténylegesen jobban működne egy félórás Alkonyzóna-epizód keretein belül, egy egész estés mozifilm számára egyszerűen nincs benne elég tartalom, elég szusz. Mindehhez jön egy rakás logikai hiba, melyek láttán joggal vetődhet fel a kérdés, hogy a készítők tényleg alaposabban átgondolták-e az általuk kreált világ szabályait és racionalitását.
Így a végeredmény inkább egy ügyesen megrendezett és jól eljátszott (különösen a valóságban is siketnéma gyerekszínész, Millicent Simmonds alakítása dicsérendő), illetve nagyon is hangulatos, de mégis hamar felejthető túlélőthriller lesz. Röpke másfél órás kellemes borzongásra ideális (főleg, ha az ember félreteszi kételyeit az említett logikai hibák esetében), de a hangos ováció elmarad.
Hang nélkül (A Quiet Place), 2018. Rendezte: John Krasinski. Írta: Bryan Woods, Scott Beck, John Krasinski. Szereplők: Emily Blunt, John Krasinski, Millicent Simmonds, Noah Jupe, Cade Woodward, Leon Russom. Forgalmazza: UIP-Duna Film.
