Este az ég gyönyörű volt, Manó szólt Ferinek, jöjjön, nézze csak. Mintha nagy tüzek gyulladtak volna, széles csík ragyogott a horizont felett. Kár, hogy az ablakunkból ez nem látszik, mondta Feri, mikor kilépett a boltból. Kenyeret vettek és sört, még szatyrot sem hoztak, hiszen pár lépésnyire volt innen a házuk bejárata. Az volt a terv, hogy este kihurcolkodnak a teraszra, Feri szivarra gyújt, Manó meg cigizik. Szerettek kint üldögélni, a szűk, csendes udvar felett álmodozó madarak és acélszürke felhők lebegtek. Olyan volt, mint valami film.
Az utolsó hónapokat töltötték ebben a lakásban. Manó jól emlékezett, milyen boldogok voltak, mikor megvették. Nagy társaság járt hozzájuk, minden héten bulit rendeztek. Szívesen jöttek ide a haverok, mert a belváros közepén mindenhez és mindenkihez közel voltak. Sokáig észre sem vették, hogy futnak az évek. Páran azért lemorzsolódtak a bandából, helyettük érkeztek mások. Közben új szekrényeket szereztek, bőrgarnitúrát, dizájnfotelt. Jó kis lakás volt ez. De túlzottan megszokták, idővel pedig meg is unták, belefáradtak az állandóságba, ahogy Feri magyarázta, ha kérdezték, miért akarnak mozdulni innen.
– Budapestre kellene menni, mert ott sokkal több a lehetőség. Vagy a környékén venni házat? Még nem döntöttük el.
Igazából tartottak az újrakezdéstől. Pár éve már belekóstoltak, mit jelent nulláról (vagy majdnem onnan) indulni. Jött egy hirtelen lehetőség, és kiköltöztek Berlinbe. Szerettek kint lenni, de egy idő után minden üresnek tűnt, ezért hazajöttek. Ott volt Kareszék példája is. Ők Angliába mentek. Albérletben éltek, heti hat napon át egy gyárban robotoltak, senkit nem érdekelt a diplomájuk. De azt mondták, jól érzik magukat, az egy szabad világ. Húsz évig nem fogunk hazajönni, esküdözött Karesz, mikor kint találkoztak.
Soha nem mondták ki, de valójában Manón múlott minden. Az asszony úgy volt vele, hogy neki bármelyik változat jó, mehetnek Pestre vagy a közelébe is, de ha itt maradnak, azt sem fogja bánni, mert akkor nem kell másik munkahelyet keresni, és közel lesznek a szüleihez is. A döntést közösen hozták meg, amikor végre megjelent az igazi vevő. Volt pénze, komolynak mutatkozott. Kicsit komplikált léleknek tűnt, sokszor le kellett ülni és végigbeszélni vele minden részletet, de ilyenkor ez a legkevesebb. Abban maradtak, hogy júniusban fizet, akkor kell átadni a lakást. Mindenki azt mondta, fél év elég lesz, de azért ők eléggé izgultak, találnak-e addig maguknak megfelelő otthont. Az első, amibe beleszerettek, egy lakóparki ingatlan volt. Elég drága, de pont olyan, mint amiről Feri mindig is álmodozott. A férfi szerette a minőségi dolgokat. Amerikai autó, iphone, márkás ruhák. Mindenben a prémiumot kereste. Ez az épülő ház nagyon bejött neki a maga minimalizmusával. Mikor Manó végigjárta a tereket, közölte, ha rajta múlik, ő azt mondja, ne is menjenek tovább, de ennyi pénzért ezt elég húzósnak érzi. Elköszöntek az ingatlanostól, és otthon újra nekilendültek, széttúrták az internetet, hol lehet a rájuk váró igazi ház. Esztergom és a Duna-kanyar mellett volt kettő is, ami nagyon bejött, de azokra végül Feri mondta ki az ítéletet: ne menjünk olyan messzire, keresgéljünk itt. Sok házat megnéztek, de egyik sem jött be nekik annyira, mint ez az első. Az egyikre túl sokat kellett volna költeni, a másiknál a környék nem tetszett, s akadt olyan is, ami egyszerűen nem érintette meg őket. Döntöttek: maradnak a lakóparki ingatlannál. (Ráadásul még egy keveset alkudni is sikerült az árból.) Azt pontosan tudták, hogy az új életük egészen más lesz, mint az eddigi, de ahogy a papírokat aláírták, hirtelen úgy érezték, minden kisimult, innen már csak jól alakulhatnak a dolgaik. Szép volt a belvárosi élet, mégis valami újra vágytak.
Feri felnézett az égre. Felpattintotta a sört, rágyújtott.
– Jó lesz majd, ha a saját kertünkbe ülünk ki esténként – mondta álmodozó tekintettel.
Az asszony megsimogatta a fejét. Később, mikor fázni kezdtek, bementek és megnéztek egy filmet. Lefekvés után Feri fején átfutott, hogy már alig száz napot fognak itt, ebben az ágyban aludni. Száz nap, száz éjszaka. Nem is olyan sok. De nem is olyan kevés, dünnyögte, mielőtt magával sodorta az álom.
Borítófotó: HDqwalls
