Angol romantika, kínai „zombiapokalipszis” és egy 21. századi amerikai családregény körvonalazódik e három cselekményszálon futó regény gyorsan pergő epizódjaiban. A méhek pusztulása évtizedek óta valóságos probléma, Maja Lunde ennek kilátásaiból kerekített egy megrázóan izgalmas történetet.
Ha azt mondom, norvég írónő világsikerkönyve, nyilván mindenki a skandináv krimik újabb hajtására asszociál. Ha Maja Lunde merített is a zsáner jellegzetességeiből, azt ügyesen tette, mert A méhek története nem klasszikus krimi vagy thriller, mégis vetekszik azok izgalmi hőfokával. Az írónő, aki az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként Dragomán Györggyel beszélgetett, tervezett „klímakvartettje” első részeként mutatta be ezt az ökológiai katasztrófaregényt, amely azonban korántsem tragikus kicsengésű, sőt.
Felvetődik persze a kérdés, vajon szolgálhat-e figyelemfelhívó, programos célokat a szépirodalom, s nem épp az esztétika törik-e derékba, ha a regény valamiféle „társadalmi célú hirdetés” transzparensévé válik. A méhek története esetében megnyugtató a válasz: a szöveg – épp a regényesség eszközei által – olyannyira elkerüli a tézismű csapdáit, hogy az olvasó a legkevésbé sem érzi, hogy itt most „okítva van”. A méhek számának vészes csökkenése mindenki előtt ismert világprobléma – Lunde azt gondolja tovább regénye egyik történetszálában, mi történik, ha végleg kibillen Földünk még fennálló ökológiai egyensúlya. A három cselekményszál közül ennek a Kínában játszódó disztópiának az atmoszférája a legmeghatározóbb – nem véletlenül került a Cser Kiadó magyar kiadásának borítójára az elembertelenedett, halálszürkébe öltözött apokaliptikus városkép –, és ez foglalja keretbe a másik két történetet is.
Tao, a fiatal nő a szecsuani Sirongban él férjével és kisfiával, ahol már réges-rég kézzel porozzák be a gyümölcsfák végeláthatatlan sorait, ám egy nap valami végzetes baleset történik a kisfiúval, akit az országot irányító obskúrus hatalom kiragad a családból. Taónak a nyakába kell vennie az országot, hogy megtalálja a gyermekét, hiszen baljós előképként ott lebeg előtte az édesanyja sorsa, amin immár nem tud változtatni. A sci-fi hangulatú regényrész a kínai birodalom 2098-ra előrevetített orwelli diktatúráját festi meg, ahol rabszolgamunkában hajszolják a vidéki lakosságot, a városok pedig, kifogyván az élelmiszerből, szinte teljesen elnéptelenedtek és pusztulásnak indultak. Maja Lunde valóságosan létező helyzetet vetít a jövőbe: Szecsuan tartományban évek óta valóban madártollakkal porozzák be a gyümölcsfákat, mert az emberi munkaerő olcsóbb, mint a méhrajok bérlése. Több klasszikus előkép is kínálkozik A méhek története kínai szálához, elsősorban P. D. James Az ember gyermeke és Ben Elton Vakvilágának totálisan dehumanizált társadalomképe, amelyekben a kihalás elkerülése a tét. A pekingi jelentekben Lunde a végítéletet rendkívüli feszültségteremtő erővel transzformálja egyfajta „zombiapokalipszissé”, nyilvánvalóan filmes és bestsellerhatásoknak is engedve, de nem a minőség rovására. Hideglelős világa a pusztuláslátomások egyik legjobbika.
Felszabadító hangulati váltás az 1850-es évek Angliájában játszódó történetszál, ahol William Savage, a vetőmagkereskedő és biológus melankolikus tehetetlenségbe zuhan szakmai és üzleti kudarcai okán. (Külön élvezeti értéke e fejezeteknek, ahogyan a depressziós állapot korabeli megítéléséről és elnevezéséről elmélkedik a szöveg.) William hét lánya mellett minden reménye egyetlen fiában van, ám ő okozza neki a legnagyobb csalódást, és attól jön a családban a segítség, akitől nem is számítana rá. A férfiban ismét fellobbanó kreativitás a méhészet terén kezdi tettekre sarkallni, támad egy mindent megváltoztató ötlete, de született tragikus hősként mégiscsak elbukik. „Minden nagy feltaláló mögött ott kullog egy lógó orrú fazon, aki egy kicsit elkésett. Savage is közéjük tartozott” – írja Lunde, aki William története által a korai tudományos élet kegyetlen vonásáról lebbenti fel a fátylat: hatékony kommunikáció híján nem tudtak egymásról a különböző helyeken ténykedő feltalálók, és sokszor percekkel maradt le némelyik egy-egy szabadalomról. Hasonlóan árnyalt a mester–tanítvány viszony ábrázolása, az abba vegyülő kiszolgáltatottság, irigység, áhítatos csodálat vagy épp a gyűlölet keverékével. Savage figurájában a kétségbeesetten igyekvő, falak tövében osonó, kudarcos, irigy kisember sejlik fel (süskindi hősök jelennek meg a szemünk előtt), de az író bravúrja, hogy mégsem a figura szánalmassága és koboldszerűsége kerekedik felül, hanem szerethető és tisztelhető hőssé nő a szemünkben.
Ezt a benyomást erősíti a George-történetszál is (hogy miként, az maradjon titok), amely 2007-ben Ohióban játszódik az úgynevezett Colony Collapse Disorder, vagyis az elnéptelenedés szindróma idején. A jelenség tömegesen az Amerikai Egyesült Államokban ütötte fel a fejét tíz éve, egyes méhkolóniák váratlanul eltűntek, és kaptárak százai maradtak üresen. Ezt a tragédiát éli meg George is, aki méhészkedésből tartja el családját, ragaszkodván a saját, kézi készítésű kaptáraihoz, és még üzletileg jóval sikeresebb barátja példája sem tudja eltántorítani a tradicionális méhneveléstől. Míg a 19. századi történetben William saját démonaival küzd meg, George életére a kiszámíthatatlan és befolyásolhatatlan Természet mér csapást, noha az ökológiai katasztrófa nagyon is emberi tevékenység eredménye. Amiképp ismerős emberi gyarlóság az is, ahogyan a férfi másra vetíti ki kudarcai okát: fiában látná a jövőt és a megoldást, aki azonban egész másfelé orientálódik, mint a méhészet. Klasszikus toposz: a föld, a birtok örökségét továbbvinni nem akaró, „elvárosiasodó” gyerek és a konok apa fojtott csatája bomlik ki a szemünk előtt, feszülten szikár narrációval, elfojtásokkal, hallgatásokkal, kimondatlan indulatokkal terhes jelentekben. Ha a William-szál a karakterábrázolásban, a George-történet a drámai konfliktusban remekel, a klasszikus amerikai drámairodalom legjobb pillanataira emlékeztetve.
Könnyű felfedezni a közös motívumokat a három, folytatásos etapban (melyek végül természetesen összeérnek): a gyerek mint a jövő záloga; a hanyatlásra ítélt szülői gének utolsó, kétségbeesett próbálkozásai; a természet sérülékenysége; és nem utolsósorban a felelősségünk a ránk bízott bolygó megtartásában (immár megmentésében). Ez utóbbi volna Maja Lunde regényének központi kérdése, ama bizonyos üzenet, és a jövőben játszódó kínai szálba vegyül is némi idealista romanticizmus. Cseppnyi giccs ez, kötelező penzumnak is érezhető bizakodó végkicsengés, de mégsem bántó annyira, hogy levonna a kötet élvezeti értékéből. A már említett hatások és írói eszközök mellett ugyanis Lunde annyi irodalmi regisztert épít be visszafogottan és helyénvalóan a szövegbe, olyannyira fenntartja a sztori(k) iramát és izgalmát – például a sűrű vágásokkal szabdalt rövid epizódok által –, hogy egy pillanatra sem lohad az olvasói lendület.
Nyelve néhol briliánsan költői: „Alberta fölösleges munkaerővé vált a gyermekekkel túlságosan is megáldott családban, jócskán eladósorba került, talán már túl is haladta azt a kort, mint egy némiképp túlérett körte, amely saját levének súlyától rövidesen a földre pottyan”; máskor szikárságával hat: „Így hát ittuk a kávét, és ettük a kekszet. Igyekeztünk teljesen némán ülni, hogy a székek nyikorgása ne emlékeztessen bennünket arra, hogy túl nagy közöttünk a csend. (…) Így ültünk ott, miközben leszállt ránk és körénk a sötétség. A csontjainkig hatolt.” Patat Bence a skandináv nyelvek egyik legkiválóbb fordítója, és e sokarcú szövegnek a legfinomabb tónusát is gondosan elővarázsolva szólaltatja meg a művet magyarul. Ami jobb kezekbe nem is kerülhetett volna – miként az olvasó kezében is meg fogja találni a helyét, és sok órán át nem jön majd a késztetés, hogy letegye.
Maja Lunde: A méhek története, fordította Patat Bence, Cser Kiadó, Budapest, 2018.
