Aki énként szól, az már a nyomai felett gyámkodik, hiányokkal babrál. Aki „a hangyák életéről szóló ciklus banális terében” teszi ezt, az egyúttal a kisszerűség nagykorúsítására tett kísérleteket tudatosan korlátozva a mindennapok banalitását, saját szöveg- és a versek versszerűségét is megvallja egy ezzel mozgásban tartott garzonnyi magánuniverzumban. Jár-kel a szövegek közt, amelyek áttűnnek egymáson, míg mi figyeljük – miként ő a hangyákat – azt, ahogy a semmittevést megszakítva nyugtalan igyekezettel nekilát a halogatásnak.
A hangyák életében ismerősek lehetnek Németh Bálint első, Kiküszöbölés című kötetéből olyan visszatérő karakterisztikus stíluselemek, mint a szerző sajátos, olykor fanyar (ön)iróniával vegyített, néhol nyelvi játékokra kiélezett humora, esetleg bizonyos motívumok, vagy a formai megkötésekkel nem korlátozott, viszonylag „eszköztelen”, grandiózus absztrakciókkal és látványos figuratív eljárásokkal nem terhelt, az élőbeszéd hangsúlyait imitáló versnyelv. Ez aligha meglepő, és főként nem véletlen, ha tudjuk, hogy (bár apróbb módosításokkal, de) átkerül A hangyák életébe a Kiküszöbölés egyik verse, amelynek a címét még további két különböző szöveg és maga a kötet is viseli. Viszont az ebből levezethető hasonlóságok további felsorakoztatásánál mindenképp izgalmasabb arra figyelni, hogy mi a két kötet közt épp emiatt láthatóvá vált különbség.
A Kiküszöbölés a záróciklusának címével (Permutációk) mintha felajánlaná, hogy a verseiben megfigyelhető ismétlésekre, bizonyos motívumok és szöveghelyek visszatéréseire, illetve azok variatív át- és felismerhető szétrendezéseire mint egyfajta rekurziós kombinatorikai eljárás során létrejött poétikai megoldásokra tekintsünk. Ha elfogadjuk azt, hogy bár nem ennyire gépiesen, de egy maga által definiált művelet bizonyos elemek identikus visszatéréseit lehetővé teszi, sokkal látványosabbá válhat, hogy A hangyák élete e könnyeden használt mechanizmusoktól mennyire eltérő szövegszervező logikát működtet.
Itt egy egységesnek tekinthető értékelői és érzékelői tudat – sokszor expliciten – rámutat a versek versszerűségére (pl.: „bár tudtam, más a hangyák élete / a versben, és más a valóságban […] pontatlanul illeszkednek valóság és vers.” [A hangyák élete, 30.], vö. még: „Más a hangyák élete, és más, amit én gondolok / róla. Nem akarom, hogy félreértsd, de engem / éppen ez érdekel: nem a hangyák élete, sem / az, amit gondolok róla, hanem a vékony, mély / repedés a kettő között.” [A hangyák élete, 8.]). Ezzel a szövegek koherens versszubjektuma egyes szám első személyű (ön)reflexív megszólalásaival megvalósítja és leleplezi a versben való nyelvi létét, ahogy azt is, hogy végzett elmozdulásai szövegterekben történnek („Amit láttak, valódi volt, ez igaz – csakhogy az ajtón át, / amelyen benyitottak, nem a valóságba, hanem egy versbe léptek, / pontosabban a hangyák életéről szóló ciklus banális terébe, / ahol egyedül ügyelek a rendre, amíg te távol vagy.” [Szinopszis]; „mert csakugyan voltam itt korábban, idegen vers idegen / erdejében ennél a fánál álltam, és a kéregbe véstem a feliratot, / hogy el ne felejtsem: »ITT JÁRTAM«.” [Semmi bőre]).
Bár elsőre úgy tűnhet, mintha e ciklusokra nem tagolt kötetben a kompozíció miatt – a kötet elejére került Utószóval és a végén található Előszóval – a jelentések visszafejtésének lehetősége kínálkozna, viszont a kezdő és végpontok felcserélésével felállított sorrendben haladó olvasásnak már arra is figyelemmel kell lennie, ahogy a versszubjektum számára az írás (gyakran tematizált) eseménye legtöbbször az azt végző visszaíródásává válik a már általa leírtakba. A szövegalkotás palimpszeszt jellege erősödik: a visszatérő motívumok és jelentéseik versről versre (és maguk a versek is) át- és felülíródnak. Mintha Németh Bálint A hangyák életének koncepciójává emelte volna azt, amit Tarján Tamás a Kiküszöbölésről írt kritikájában felrótt: „a költő olykor lépéshátrányba kerül a saját szövegiramával szemben.”
Viszont azzal, hogy az én e szövegteret egybenyitja, képlékennyé válnak maguk a szöveghatárok is – ha a határok egyik funkciója a meghatározás, itt látszólag nincs minek nekirontani, hogy szabályozó erejét kifejtse. A hangyák élete nem kényszerít keretek közé egy korábban nem vagy másképpen szabályozott gyakorlatot, ellenkezőleg, új eljárások vagy lehetőségek épp a lebontott/eltűnt határok vizsgálatakor mutatkoznak. Az első kötetnél sokkal meghatározóbbá válik a versszubjektum elvont fogalmi rendszerek iránti érdeklődése (és azok leképezhetőségének lehetőségei, ahogy arra egyes verscímek is utalnak: A birtoklás szerkezete, A repedések szerkezete, A halogatás gépezete), amiket e kontúrjait vesztett tér véges számú elemei közt fennálló viszonyok megértési kísérleteivel folyton próbára tesz – majd kudarcot vall: „Elnézem őket nap mint nap, / nem tanulok semmit, és nincs mit mondanom.” (A hangyák cselekedetei).
A szövegeket sűrűn átszervező önreflexív mozzanatok rámutatnak, hogy az én figyelme végső soron csakis önmagára, az általa végzett cselekvésekre irányulhat, aki belátja az önigazolás lehetetlenségét a rá is vonatkozó, őt is magában foglaló, határokkal nem rendelkező rendnélküliségben („Magamról beszélnék, ha róluk beszélnék, / de ha nincs közöm hozzájuk, akkor magamról se. / És akkor mintha felszívódnék a padló repedéseiben.” [A repedések szerkezete]). Érdemes a versidézet utolsó tagmondata (és a palimpszeszt jelleg boncolgatása) miatt újból megnézni a már citált sorokat: „Nem akarom, hogy félreértsd, de engem / éppen ez érdekel: nem a hangyák élete, sem / az, amit gondolok róla, hanem a vékony, mély / repedés a kettő között.” És tovább göngyölítve a szálat a Kiküszöbölés kezdőversének első sorait: „Ments meg, uram, a pontosságtól. Nem szeretném, / hogy félreérts […] Rettegek tőle, hogy / mondataim körül egyszerre megszűnik derengeni / a tompa homály […] Én a tisztázatlan, / ingoványos jelentésekben húzódom meg, mint / deszkában a szú.” (Az elbeszélés könnyűsége), illetve ezt is összevetni A hangyák életében szereplő Úgy tűnik, hogy itt marad kezdetével: „Ments meg a kezdettől, gondoltam. Annak kezdetétől, / ami akkor véget érni látszott, mintha más kezdődne / ugyanúgy.” A hangyák életében fenyegetővé válik a nyelv egykor vágyott megbízhatatlansága, ami eltéríti, átalakítja, újraszerkeszti azt, amit általa állítanak vagy amire – már miatta is – rákérdeznek.
Nyitva – ezzel a verscímmel kezdődik a kötet. „A kulcsmásoló bejáratát már lelakatolva találod, / a neonfelirat lilán villog a sötétben: Open. / Mint egy vers, amelyben szívós, izzasztó munkával / felszámoltam a jelenléted. Egy vers, ami zárva van / előtted, de téged szólít meg. Értetlenül olvasod, / és én sem vagyok már ott, hogy kezedbe adjam / a kulcsot. Egy vers, egy számodra nyitva hagyott kérdés.” A szövegek gyakori eljárása ez, paradoxonokba ágyazódó didaktikus kijelentésekkel egyértelművé tenni, hogy egy adott rendszer vagy összefüggés elemei közt a fellépő viszonyok miért tisztázhatatlanok. Ahogy a teként értett másik hiányáról értesítő reflexív mozzanatok is.
Sokszor mintha az én csak a másik megképzésével, a másik pedig csak hiányának én általi felmutatásával nyerhetne bármiféle jelenlétet (láttuk ezt már a Kiküszöbölésben is: „sehol se vagy, e versben sem. ír- / magod se lesz. ettől vagy jelen?” [Hiánygyakorlat]) – a te hiányának állítása viszont az írás színreviteli technikájára utalt, amely azt nemhogy szükségszerűen másként, de amelynek így már mást is, sőt mindig magát a nyelvet kell elbeszélnie. Ez utóbbira szintén találunk példát az első kötetben: „Hosszú / mondatokra vágytunk, hogy hiányát lefesthessük velük.” (Ami késik, nem múlik), viszont A hangyák életében mintha mást sem mondanának a hosszú, épp csak a hiány észrevételére és állítására képes(ített) mondatok. Hogy még a hangyákról is jóformán be kell érnünk ennyivel: „Hogy valójában egy jóval össze- / tettebb hiány jelölői, azt nem cáfolták, de / nem is erősítették meg” (Jelölés). Az én is, aki próbál, de nem talál kapaszkodókat, kénytelen szakadatlan igyekezetét halogatásként megélni: „aki kizárólag halasztások útján vagy képes hírt adni magadról, / és ha hírt adsz magadról, / akkor saját magadat halasztod el” (A hangyák helyzetének meghatározása a halasztás gépezetében).
Keretek, határok, rend nélkül minden könnyedén viszonylagossá válhat vagy összevonható lesz: „ahogy újabb és újabb részleteket ismerek meg / egy vallomásból, amely rejtve van előttem, / ahogy a végén kiderül majd az is, / hogy azonos minden egyes részlet, / és mindegyik ugyanúgy tartalmazta az egészet” (A halogatás gépezete). Így a megszólalás relevanciája kérdésessé válik a megszólaló számára (pl.: „hány bőrt lehet lehúzni még a semmiről?” [A semmi bőre]), és problémává lesz a referencialitás, a vonatkoztathatóság is („pontatlanul illeszkednek valóság és vers” – idézhető ismét). Ezzel talán összefüggésbe hozható a szövegeknek az a retorikai trükkje, amivel a versek mintha felkínálnák, hogy ne a versszubjektum komplex szervezőmunkáját kövessük figyelemmel, hanem a megszólalásokat egyenesen a szerző vallomásaiként olvassuk. Ezt a csábító lehetőséget hasonló megfontolások miatt célszerű időről időre felülvizsgálni, mint amiért a hiányával jelenlévő, teként megszólított másikra vonatkozó szövegrészeket sem tűnik érdemesnek az olvasóhoz intézett kikacsintásokként értelmezni. (De mindenképp izgalmas volna ennek a tüzetesebb vizsgálata a későbbiekben: megfigyelni, hogy a mindennapok banális mozzanatainak közvetlen megvallása és a versek a nyelviség kérdésének tematizálása révén nyert komplexitása miképp hozható még összefüggésbe, hogyan tárható fel a kötet aposztrofikus eljárásainak bonyolultsága.)
Németh Bálint második kötete arról mindenképp meggyőz, hogy egy ígéretes, tudatosan építkező költői pálya fontos állomásába nyerünk betekintést, A hangyák életében viszont számomra nem a Kiküszöböléstől való ellépése, rétegzett szövegvilága vagy ötletes elgondolásai, hanem a koncepciózusan eltervezett folytathatatlansága a legizgalmasabb. Hogy kíváncsivá tesz, bármi is következik majd ezután.
Németh Bálint: A hangyák élete, JAK+Magvető, Budapest, 2018.
Borítófotó: Vaol
