Nehéz kívül maradni az előadáson és csak szemlélni az eseményeket. Tényleg ennyire kihasználjuk egymást? Az emberkereskedelem és az erőszak naturális megjelenítése jellemzi Mundruczó Kornél már jó ideje futó darabját, amely bejárta Nyugat-Európát, sokszor láthatta a közönség Budapesten is. Idén májusban is telt ház várta a Trafóban a Nehéz istennek lennit.
A cím alapján kézenfekvő, hogy párhuzamba állítsuk az előadást az azonos című Sztrugackij-regénnyel. Ugyanakkor utóbbinak a jövőbeli, sötét középkori világa és a prostiopera által megteremtett jelen – melyet a kiszolgáltatottság és a pénz mozgat, s egy kamion nyitott platóján manifesztálódik – teljesen különbözik. Van‑e tehát létjogosultsága az irodalmi adaptáció jelenlétének? Mindkét alkotás középpontjában a segítő szándékú progresszor, Rumata/Doki áll, akinek erőszakmentesen kéne terelgetnie a kétségbeesett szereplőket. Releváns kérdés úgy a regény, mint a darab kapcsán az elnyomás-áldozat szerep: manapság egyre inkább az érzékenyedés korszakát éljük. Alternatív színháznál talán nehezebb irodalmi kiindulási pontot találni, mint hagyományos kőszínházi előadásoknál: sokkal szabadabb fantáziával fognak a rendezéshez. Egy dolog garantált ennél az előadásnál: a Nehéz istennek lenni hatással van mindenkire. Ez a hatás lehet a tetszés, borzadás, elmerengés… A pestszentlőrinci gyárépületből nem lehet ugyanolyan lelki világgal távozni, mint amilyennel beléptünk.
Az emberi söpredékréteg válik főszereplővé, amelyben Doki (Nagy Zsolt), egy másik bolygóról származó jövevény, a „legemberibb” az összes szereplő közül – lelkünk ártatlanul maradó piciny darabkájának kivetülése ő. A többiek két csoportra oszthatók: elnyomók és áldozatok. Az elnyomók között találunk perverz pornórendezőt, kurvákat futtató madame-ot és az őket kiszolgáló fogdmegeket, valamint ott vannak a lányok, akik élethelyzetükből adódóan mindenre elszántak a boldogulás érdekében. A varróüzemként bemutatkozó kamionszínpad rövid idő alatt alakul át – a lányok számára – a bordélynál is borzalmasabb és megalázóbb helyszínné.
Doki ártatlansága egy ideig értetlenséggel párosul: ahogy a néző, ő is próbálja megérteni, megtalálni a kegyetlen logikát azokban a cselekvésekben, amelyeket a lányok ellen követnek el (tárgyiasul a nő szerepe, amely nem merül ki a lemeztelenítésben, hanem fokozódik: forrázás, vérrel leöntés, élve eltemetés). Az erőszak és embertelenség azonban nem maradhat megtorlás nélkül. Az ártatlanság fellázad – túl idealista ahhoz, hogy ezt el tudja fogadni. A gonosz elnyeri méltó büntetését, az áldozatok felszabadíttatnak (persze csak az, aki életben maradt az előadás végére). Néma gyónásjelenetbe ágyazott csónakázás próbálja feledtetni a prostik poklát a zárlatban.
A leosztott szerepkörök ugyanakkor átértékelődnek. Mammy Blue (Láng Annamária) elnyomónak tűnik, de valójában őt is csak kizsákmányolják – labilis érzelmi állapotába, az emberi kötődés utáni vágyába kapaszkodva ráncigálják és teszik bűnössé. A piac által diktált ütemben és a kuncsaftok kívánságainak kiszolgáltatva próbál életben maradni. Eszközei ettől még nem kevésbé mocskosak, hiszen ő futtatja a lányokat, ő adja el őket Varjassy (Rába Roland) őrült filmjéhez – csak ő lehetne az, aki megvédi őket, ha érdekében állna. Az egyik érdekes téma tehát az áldozatszerep mibenlétének boncolása, amely Mammy Blue-n és a lányok kálváriáján keresztül jelenik meg. Varjassy személyében szintén áldozatot láthatunk, ám az ő esetében az elnyomott, megalázott ego pszichotikus ámokfutásba kezd.
Ennek kapcsán a másik kérdés, amelyre az előadás alapján meg kell próbálnunk válaszokat keresni az, hogy vajon a nemes cél meddig szentesíti az eszközt? Emberéletek árán is? Meddig lehet egy ügy igaz? Mikor válik az erőszak indokolttá? A nemes cél a személyes érdekeken felül álló, kollektív jóra törekvés. Az előadásban két olyan mozzanat van, ahol ez a probléma felmerül: Varjassy kicsinyes és önző bosszúhadjárata, illetve Doki igazságosztása (amellyel bár együtt lehet érezni, ennyi ember kivégzése mégsem lehet helyes). Varjassy társadalom- és politikanemesítő céllal akarja erőszakos, gyilkos apját leleplezni, aki politikai pályán van, ugyanakkor nem foglalkozik azzal, hogy célja érdekében ő is pontosan olyan elvetemült őrültté válik, mint a gyűlölt apa. A prostituáltakat, Mammy lányait használja tervéhez: egy filmet forgat, amelyet a nézők nagy kivetítőn láthatnak, élő, egyenes adásban. Nincsenek kameratitkok, offstage jelenetek, amit látunk, az a brutalitás in the making, vágás és bárminemű szerkesztés nélkül. Varjassy és Doki őrülete a kamera által fonódik még inkább egybe: Doki kivégzéseit a kamera végigköveti, emberi arcát a vásznon veszíti el ő is.
Sajátos kevercs alakul ki a klasszikus színház és a modern technika elemeiből. A hagyományos dobozszínpad-koncepciót a kamionok bontják meg – a negyedik fal, a teherautó egyik oldala ugyanis elhúzható, a színpad a kocsi belseje, a nézők szemtanúi lehetnek a lányok tranzakciójának. Mindez egy gyárépületben zajlik, hihetetlenül életszerű és jól megválasztott helyszín a kongó hangár. Az óriási térben a kamion családias zugnak tűnik, amely a szemünk előtt alakul át valami egészen purgatóriumi helyszínné.
A komoly téma nyomasztó hangulatát vidám dalbetétek akasztják meg. A halottak is énekelnek, összekapaszkodnak megkínzóikkal és sorstársaikkal. Egyszóval nem könnyű lépést tartani az előadással. A brechti Koldusoperához hasonlatos ez a szongokkal tűzdelt prostiopera, az élmény azonban sokkal valósághűbb. A hangárban igazi kamion áll, a szereplők életszagúak, a kamera által mutatott jelenetekben a vér is valódinak tűnik. Nyers, elemi, megbotránkoztató, elgondolkodtató – nem lehet kívül maradni.
Bíró Yvette – Mundruczó Kornél: Nehéz istennek lenni. Rendezte: Mundruczó Kornél. Játsszák: Láng Annamária, Wéber Kata, Kiss Diána Magdolna, Tóth Orsi, Rába Roland, Katona László, Bánki Gergely, Nagy Zsolt, Derzsi János, Szemenyei János. Proton Színház – Trafó, 2018. május 23.
A fotókat Sonja Zugic készítette.
