Abban a pillanatban, amint beléptem a MODEM 2. emeleti kiállítóterébe, úgy éreztem, mintha egy életnagyságú zootróp szerkezet kellős közepén állnék. Minden, ami körülvesz, bizonytalan és megkérdőjelezhető. Hogyan tevődhet össze így egy olyan folyamat, amit Madácsy István tárlata megkísérel állítani? Értelmezhető-e egyáltalán mindez úgy, hogy mi is a belső szereplői vagyunk?
A zootróp maga is egy hiteles illúzión alapszik, akárcsak a kiállítás. Az animáció egy korai elődjének kulcsfontosságú eleme a henger belsejében található szalag, amin egymást követő rajzolt fázisképek találhatók, jelen esetben ezek Madácsy István grafikái. És van ez a henger, egy fal körülötte, amin függőleges nyílások találhatók. A henger megpörgetése képes életre kelteni az animációt, önmagában pedig gátakat szab. Tulajdonképpen a tudomány épp így viselkedik ebben a helyzetben.
Abban, hogy külső megfigyelője lehessek annak a valóságnak, ami Madácsy István grafikus- és festőművész legújabb önálló kiállításán keresztül jelenik meg, Dienes István fizikus megnyitóbeszéde segített.
Fekete lyukból fekete lyukba, információmegmaradás, Hawking és szingularitás.
Csak hogy néhány fontos kulcsszót említsek abból a merész beszédből, ami fél órába sűrítve igyekezett összefoglalni egy olyan elméletet, ami körül a 18. század vége óta folyamatos kutatás zajlik. Ekkor jelent meg ugyanis a csillagászatban az a feltételezés, miszerint emberi léptékkel felfoghatatlan fizikai tulajdonságokkal rendelkező csillagok keringenek az univerzumban. Ezeket később 1967-ben Wheeler fekete lyukaknak nevezte el. Számtalan ábrázolásmódja kering a köztudatban, azonban szeretünk elsiklani a tény fellett, hogy valójában egyetlen ember sincs, aki látott volna valaha fekete lyukat, hiszen megfigyelése szinte lehetetlen. E spekulatív lét miatt vált közkedvelt témává a popkultúrában, legyen szó akár filmekről (Star Trek, Supernova), akár képzőművészetről (Anish Kapoor). Árulkodó jele egy társadalomnak, hogy hogyan bánik a természettudománnyal egy bizonyos kultúrán belül.
Azonban a fekete lyuknak – a csillagászati megfogalmazás mellett – egy másik aspektusát is bemutatja a tárlat, mégpedig az emberben manifesztálódó „belső” fekete lyukakat. A 8 darabos olajpasztell sorozat az Avidyá címet viseli. A szanszkrit eredetű szó jelentése tudatlanság, de nem szó szerint, az információ- vagy éppen a tudáshiány értelmében, hanem az öntudat tulajdonképpeni vakfoltjára utalva.
Mióta az emberben kialakult egyfajta öntudat, előszeretettel generál magának mesterséges öntudatlanságot is.
A nikotin, az alkohol, a narkotikum és az orgazmus ikonokká emelt agyrészlet-reprezentációi mellett megjelennek az ösztönén létfenntartó funkciói, mint a természetes tudaton kívüli cselekvések: az evés, a kiválasztás, a légzés és az álom. Ma már nem tulajdonítunk ennek nagy jelentőséget, hiszen a tudatmódosító szerek/cselekedetek életünk éppoly hétköznapi részévé váltak, mint természetes, belénk kódolt társaik. Ebben a „minden-fluid”, ösztönválsággal teli korban vajon valóban ilyen egyértelmű meghúzni a határt, és radikálisan szembeállítani egymással a két dolgot, mint ahogy azt Madácsy teszi a fekete-fehér ellentétpár használatával?
Az viszont bátran kijelenthető, hogy Madácsy magabiztosan nyúl közkeletű, időtlen témákhoz, kedve szerint játszik az ismeretlennel, párhuzamot von csillagászat és művészet között. Nem vet fel kérdést: nem is lehet (vagy talán nem eleget), és nincs is miért. Elénk tár egy olyan életfolyamatot, ami elindul valahol a kvarkoknál, keresztülhalad az univerzum, a Föld és az ember történetén, és meg sem áll a mesterséges intelligenciáig. Nincs olyan momentuma a tárlatnak, ahol megengedhetnénk magunknak a megingást, hiszen olyan folyamatos tempót diktál, amiből nem szabad kiesni. Van valami megfoghatatlan erő abban az őrületbe kergető monotonitásban, ami – akárcsak az időmértékes verselés egy klasszikus szövegben – végig jelen van.
Zsizsegő, ezüst felületeken leheletnyien deformált merev, fekete ábrák váltják egymást újra és újra, nem mellesleg majdnem minden kép 70 x 70 cm. Nem ritka és nem is véletlen technika-, szín- és méretválasztás ez a Madácsy-életműben. A 7-es szám kellően fel van ruházva mindenféle spirituális, misztikus, vallási és egyéb jelentéstartalommal ahhoz, hogy helye legyen ebben a kerek történetben. A Bibliában az egyik leggyakrabban előforduló szám, amivel a tökéletességet ábrázolják, 0-val való párosítása pedig a mentális és fizikai munkáért járó, Istentől származó elismerés jelképe.
A „hangyás” televízió-képernyőre hajazó háttér a Nagy Bummból visszamaradt kozmikus háttérsugárzásra utalhat.
Végigvonultat egy művészet és csillagászat közötti párhuzamot is a kiállítás, aminek kétség kívül az önarckép a főszereplője a mellé rendelt szinte egyező agyábrázolással karöltve. Művész mint csillagász – önfeledten játszó „gyermek” –, aki olykor – hogy a művész szavaival éljek – láthatóvá teszi a nem láthatót, ezáltal a társadalmi bizalmatlanság állandó elszenvedője? Esetleg művész mint fekete lyuk – egy univerzális, megközelíthetetlen anomália, megszívva rengeteg tudással? A mérhetetlen szűkszavúság mellett erre ugyan nem kapunk konkrét választ, de az önmitizálás szubjektív szépségeit nem nehéz felfedeznünk.
„Kell, hogy legyen valami igazán különleges az univerzum határának természetében. És mi lehetne különlegesebb annál, mint hogy nincsen határ. És nem lehetnek határai az emberi törekvéseknek sem” – ha a törekvésnek nem is, az észnek azért akadnak határai.
Hawkingot idézve, azt hiszem, megérthető az a keretek közé fogott szabadság, amit Madácsy megenged magának.
Kant kopernikuszi fordulatában már felbukkant az állítás, miszerint a modern tudomány az emberi ész számára megválaszolatlan marad, amiért tapasztalaton túli spektrumokat halad meg. Ide tartozik a végtelen eszméje, vele együtt a fekete lyukak is. Mondhatnám, hogy addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér, de azért valljuk be: tényleg van valami igazán különleges a „takarón túl”.
Madácsy István Fekete lyuk című kiállítása a debreceni MODEM-ben tekinthető meg 2018. július 29-ig.
A borítófotót Czeglédi Zsolt készítette.
