Az ok
– Elkószált a gyerek a szeméttelepen, és bevette a gyógyszereket, amiket ott talált, attól lett ilyen. – válaszolta a pénztárosnőnek a kisboltban.
Akár így is lehetett volna, egyszer tényleg elveszett a szeméttelepen. Négy éves lehetett, vasat kerestek az apjával. Valójában akkor már látszott, hogy valami nincs rendben vele, kicsit lassabb volt a felfogása, mint a kortársaié, sokat kellett kiabálni rá, mert egészen egyszerű dolgokra is csak a fejét rázta, hogy nem érti.
Ha megkérdezték, mi baja a fiának, mostanában mindig ezt a gyógyszeres verziót adta elő. Minél többször mondta el, annál inkább kezdte elhinni maga is. Így könnyebb volt, nem kellett azon gondolkozni, mi a valódik ok.
Ő a cigarettára fogta, pedig a terhessége alatt lecsökkentette tizenkét szálra a napi adagját. Akkor az orvos is azt mondta, jó ez így, többet árt az idegesség, ha hirtelen leszokik, mint az a néhány szál.
Az anyósa szerint a gyerek szó szerint ütődött lett, mert azon a télen, amikor már előrehaladott volt a terhessége, kiment az udvarra kiönteni a felmosó vizet, megcsúszott a jégen és elesett. A fenekére esett, de az anyósa azt mondta, a magzat akkor ütötte meg a fejét, onnantól már nem fejlődött rendesen.
A férje a rossz géneket okolta, persze anyai ágról. Mindig kiemelte, náluk nem volt gyengeelméjű a családban, csak ő hordozhatta magában a betegséget. Ha ezt tudja, nem ragaszkodik hozzá, hogy az ő keresztnevét kapja az elsőszülött fia.
Mindenkinek ok kellett, az felfoghatatlan volt, hogy csak úgy ilyen legyen a gyerek.
Amikor először találkoztak valakivel, tudta, hogy észreveszik, van valami furcsa a kis arcon, a meleg barna szem nem értelmes, nem érdeklődő, csak néz, mintha mindig türelmesen várna valamit. A piros, folyton nedves szájacska alig szól, ha mégis, akkor is furcsán artikulál, rosszul hangsúlyoz. Fogni kell a kezét az utcán, pedig már kiskamasz. Aztán nézik őt, és megint a gyereket, nem figyelnek arra, amit mond, érzik, hogy a fiúval nem stimmel valami, és tudni akarják, hogy mi, mert nekik mindent tudniuk kell. Amikor már nem bírnak a kíváncsiságukkal, a szavába vágnak.
– Mi baja? Így született?
Ha azt mondja, ilyen volt mindig, akkor úgy érzi, mindenki őt okolja, belelátnak a fejébe. Látják a nehéz fizikai munkát, hogy amikor terhesen vérezni kezdett, és az orvos ágynyugalmat rendelt el, akkor is kiment megetetni az állatokat, locsolni, kapálni a veteményest.
Látják, a cigarettákat, a napi tizenkettőt, meg azokat is, amiket titokban szívott el, és úgy gondolta, ha senki sem tud róla, akkor nem számít.
Látják, hogy amíg felmosott, belélegezte a vegyszer klóros kipárolgását, és amikor a vizet kivitte, nem kapaszkodott a korlátba, pedig tudta, hogy délutánra ráfagyhat a betonra a lyukas ereszből csöpögő hólé.
Hogy a nagyapja szenilis lett idős korára, azt is, hogy az egyik unokatestvére ideggyenge, hogy valóban megvan a hajlam a családban. Mindent látnak, minden az arcára van írva, mégis megkérdezik, újra és újra, hogy mi az oka. Nem bírja már a vállát vonogatni. Hajtogatni, hogy nem tudja, miért. Egyszer csak, mint valami mentőötlet, beugrott a szeméttelep. Itt van a magyarázat, beszedte a gyógyszert a fiú, attól ilyen. Ha ezt mondja, mindenki csöndben marad. Most már a pénztáros is hallgat, pakol a szatyorba, nem néz sem rá, sem a gyerekre.
Borítófotó: The Health Hunt
