Nehéz eldönteni, hogy szerelmi történetre húzott katasztrófafilm vagy katasztrófafilmbe oltott love story Shailene Woodley (Beavatott) és Sam Claffin (Mielőtt megismertelek) megtörtént eseten alapuló legújabb filmdrámája, a Sodródás (Adrift). Az izlandi rendező, Baltasar Kormákur egy dologban biztosan következetes: a hiteles ábrázolásban. Míg a rendező a Los Angeles-i premieren a forgatás viszontagságos (a valósághoz közelítő) körülményeiről, az óceánon töltött hosszú hetekről vallott, addig az ikertestvér forgatókönyvírókat, Aaron és Jordan Kandellt a fikció és valóság, szerelmi történet kontra katasztrófafilm egyensúlyáról kérdeztem a premieren.
KULTer.hu: Amikor felmerült bennetek a forgatókönyv terve, mi ragadott meg leginkább egy első ránézésre átlagosnak tűnő túlélőtörténetben? Miért gondoltátok úgy, hogy érdemes foglalkozni az anyaggal?
A. K.: Az, hogy erős érzelmi töltettel bír. A legtöbb túlélősztoriban nincs meg ez a többlet, vagy az írók fantáziája teszi hozzá a forgatókönyvhöz. Íróként a megtörtént eseteket feldolgozó forgatókönyveknél sokszor alkotunk olyan cselekményszálakat, amelyek a való életben másként zajlottak, a szereplők közt pedig olyan kapcsolat- és viszonyrendszereket, amelyek nem vagy nem ebben a formában léteztek. A Sodródás azért különleges, mert „készen kaptuk”. Az eredeti, valóságos történetben minden dramaturgiai elem, minden fordulat – és egy nagyon erős szerelmi szál is – benne volt. Nagyon inspiráló az egész.
Szerintünk minden idők egyik leghihetetlenebb valóságos szerelmi-túlélő története.
KULTer.hu: Mennyire vett részt a munkátokban a történet igazi szereplője, Tami Oldham, aki itt érkezik, zöld ruhában utánatok a vörös szőnyegen, bizonyítékként, hogy valóban megtörtént esetet dolgoz fel a film?
A. K.: Teljesen. Mikor rátaláltunk a történetére és elolvastuk a könyvét, akkor együtt sírtunk rajta a testvéremmel. Már másnap rákerestünk Tamira, felhívtuk, személyesen megismerkedtünk vele, és ezután nem állt le a gépezet. Rendszeresen találkoztunk és felismertük, hogy ez nem a mi sztorink, hanem az ő története.
Ezután úgy közelítettük meg a témát, hogy mi valójában az ő szócsövei legyünk.
Próbáltunk belehelyezkedni a túlélő szemszögébe, és úgy megírni a forgatókönyvet, hogy az ő perspektívájából és a lehető leghitelesebben mutassunk be mindent, ami megtörtént velük a háborgó Csendes-óceánon, az évszázad egyik legnagyobb hurrikánja közepén.
KULTer.hu: Ahogy említettétek, a film legalább annyira szól két ember kapcsolatának mélységeiről, mint az óceán elnyelő mélységéről – két emberről, akik a természet elsöprő erejével dacolnak a túlélésért. De ha ez filmes szempontból inkább egy szerelmi történet, aminek csupán a háttere más, akkor miben tud többet mondani, mint az amerikai filmekben megszokott love storyk?
J. K.: Tudod, az az igazság, hogy mi tényleg a moziképessé kreált, közhelyes hollywoodi love storykon nőttünk fel, és éppen emiatt amikor dolgozunk, nem feltétlenül prioritás, hogy a történetnek erős legyen a szerelmi szála. Ebben az esetben a való élet ajánlotta fel nekünk az igaz szerelem megfilmesítésének lehetőségét, és mi éltünk vele.
Nem mi kerestük a love story lehetőségét.
KULTer.hu: Hawaii-on, az óceán ölelésében éltek, bizonyára jól ismeritek a nagy kékség mindkét arcát: a kápráztató szépségét és a pusztító erejét. Volt olyan saját élményetek, amit fel tudtatok használni írás közben?
A. K.: Valóban vízi emberek vagyunk, természetesen szörfözünk, de úszunk, kajakozunk, vitorlázunk is, igazából mindent, ami az óceánhoz köthető. És mindketten nagyon vakmerőek vagyunk.
J. K.: Amikor a Moanán (a kétszeresen Oscar-jelölt animációs Disney-produkciót forgakönyvíróként jegyzi Aaron és Jordan – a szerk.) dolgoztunk, akkor is rengeteg inspirációt merítettünk az óceánból, és többek közt a polinéz szigetvilágban kipróbálhattunk egy 16. századi vitorlás hajót is, ami meghatározó élmény íróként. A Sodródás megírásakor fel tudtam használni az akkori tapasztalataimat. Az a hajó nyilván nem olyan volt, mint egy modernkori vitorlás hajó, de én ott éreztem meg, hogy milyen az, amikor kezdetleges felszereléssel kell küzdeni a szél erejével, amikor a tenyeredet véresre dörzsöli a hajókötél. Amikor a vihar tönkretette Tami és Richard hajóját, Tami csak a saját fizikális és lelki erejére számíthatott a sérült Richard mellett.
Elképesztő, hogy mire képes az ember, amikor a túléléséről és a szerelméről van szó.
Egy ilyen élethelyzet egy önismereti utazás is – ha túléled. Ilyenkor tudod meg magadról – és a társadról is egyébként –, hogy milyen ember vagy (milyen emberek ők) valójában. Mondjuk én azt is megtudtam magamról már a hajón, hogy tengeribeteg vagyok. (nevet)
KULTer.hu: Voltatok már valódi életveszélyben az óceánon, ahogyan Richard és Tami?
J. K.: Egy barátunk vitorlás hajóján 14-16 órán keresztül megtapasztaltuk, hogy milyen a viharos óceán. A kemény fizikai kihívásokon túl nekem tényleg az volt a legrémisztőbb, hogy tengeribeteg lettem. Olyankor minden forog veled, a folyamatos rosszulléttől semmi sem marad meg benned. Mintha elveszítenéd a kapcsolatodat a való világgal. Engem akkor már a kiszáradás fenyegetett, tehát kicsit tényleg átéltem, milyen végül túlélőként leszállni a parton egy vitorlásról.
Szerencsére a testvérem mellettem állt mindenben.
KULTer.hu: Az írásban is egymást egészítitek ki, testvérek vagytok, és együtt írjátok a forgatókönyveket. Adódnak néha konfliktusok a szakmai munka során?
A. K.: Nem mondhatnám. Sok író számára nehézséget okoz társszerzővel dolgozni, de a mi esetünk kivételes, mert nemcsak testvérek, hanem ikrek is vagyunk.
Sokszor úgy érezzük, közös az agyunk és a gondolkodásunk is.
J. K.: Többször előfordult már, amikor egy-egy jelenet párbeszédén dolgoztunk, hogy ugyanazokat a mondatokat írtuk le. Az meg teljesen természetes, hogy be tudjuk fejezni egymás mondatait vagy gondolatmenetét. Ezt a képességünket már kisgyermekkorunkban felfedeztük, valahogy teljesen magától értetődő volt, hogy írók leszünk. Együtt, természetesen.
A borítófotót a szerző készítette.
