Kit érdekel az eső a Sziget Fesztivál utolsó napján? Senkit. Aki az előző napokon koszos lett, az ezúttal sem fogja bánni, aki pedig nem, az éppen a zárónapra tervezgetett ilyesmit. Legalábbis nagyon így tűnt, hiszen ha nem is telt meg a nagyszínpad előtti tér teljesen, legalább annyian érdeklődtek a The War on Drugs koncertje, mint az előző napok azonos idősávjában fellépő együttesek iránt.
A várakozás, majd a koncert nagy része is épp abban az időben zajlott, amikor az ember nem tudja eldönteni, hogy felvegye-e a kabátja kapucniját, rontsa-e ezzel a zenehallgatás élményét, vagy nem vészes annyira az esőzés, hogy erre szükség volna. Nem az igazi, de talán kellemesnek is titulálható az ilyen csapadék, ráadásul bármikor elállhat, bár úgyis tudjuk, hogy a koncert végéig nem fog.
Belegondolva egész szép összhangot teremtett az eső ezzel az egyszerre reményt keltő és panaszos hangnemű együttessel.
Vegyél keserédes középkorú férfiakat. Adj hozzájuk mérhetetlen muzikalitást és igényességet. Fűszerezd autonómiával és pszichedelikus improvizációkkal, majd főzd egy órán át minimalista, mégis kreatív színpadképen. Még esőben fogyasztva is varázslatosan egyedi élmény lesz a végeredmény. A fellépésen csupán tizenegy dalt játszottak, mégis kitöltötték az időkeretet. Már nem azért, mert beszéddel és fölösleges gesztusokkal a perceket számlálva hakniztak volna, hanem mert az átlagosan egyébként is igen hosszú számokhoz az időjárás hangulatához tökéletesen passzoló improvizációs fázisokat toldottak. A stúdiófelvételeken az együttes legnagyobb erőssége a hangszerelés és az effektelések.
Kíváncsi voltam, milyen szinten képesek ugyanazt az atmoszférát megteremteni élőben, és összességében nem kellett csalódnom.
Az első pár dal alatt nem voltam tökéletesen megelégedve a gitárok hangosításával, bár Liam Gallagher után feladtam minden ezzel kapcsolatos elvárásom, ugyanis nála éppen a zenéjének szívét és lelkét adó ritmusgitár szólt botrányosan halkan. Kár, mert a The War on Drugs két nyitószáma, a Burning és a Pain a legjobbjaik közül valók. Később megoldották ezt a problémát is, és az olyanok, mint a Nothing to Find vagy az Under the Pressure még kiválóbban szóltak a visszhangos doboknak és Adam Granduciel vékony, bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot és törékenységet sugárzó hangjának köszönhetően.
Egy komoly hiányérzetem viszont volt:
a Holding On, amely nemcsak a zenekar, hanem talán a tavalyi év, vagy akár az évtized legjobban sikerült indie-rock száma kihagyhatatlan kéne, hogy legyen a setlistből. Olyan ez, mintha a 30Y nem játszaná az Egy perccel továbbot, vagy Liamék nem adnák elő a Champagne Supernovát. Várjunk csak, mindkettő megtörtént.
Az Arctic Monkeys zárókoncertjére ismét hasonló jelzőket aggathatnék. Nem teszem.
Igen, Alex Turner, a frontember vállalhatatlan állapotban énekelt, és igen, elfelejtett egy dalszöveget, a koncert egészén nyújtott teljesítménye viszont átlagon felüli volt.
Granduciellel ellentétben ő showman a javából, bár nem a kínos fajtából, és szükség is volt rá, mert erősen hiányos dallistával készültek. Négyet játszottak az idei, Tranquility Base Hotel & Casino című albumukról, ez azonban éppen néggyel több, mint amennyit érzésem szerint kellett volna. Nemcsak azért, mert egy-egy kivételtől eltekintve az egész lemez túlerőltetett alternatívkodás, hanem mert nem élő fellépésre való. Arctic Monkeys-ra a döntő többség táncolni, énekelni érkezik, ezek a számok viszont váltakozó üteműek, kevésbé dallamosak és kevésbé élvezhetőek annak fényében, hogy a lemez maga egy újfajta, aprólékos hangzásvilág, amit lehetetlen élőben visszaadni.
A régebbi dalokról egy rossz szavam sincs, nem is lehetne, hiszen megélhetést csináltak abból, hogy fesztiválok zárókoncertjeire illő felvételeket rögzítettek és adtak ki.
Gondolok itt a Snap Out Of It vagy a Do I Wanna Know című szerzeményekre. A nagyszínpadon 23:00-ig lehet zenélni, így a legtöbben pár perccel tizenegy után, amikor az Arabella végeztével levonultak, nem igazán tudtuk eldönteni, hogy visszajönnek-e még, vagy tényleg lezárják a show-t. Ugyanis nem volt jellemző a hét során a ráadás a fellépőktől. Aztán csak megjelentek újra, és talán mondhatom, hogy bár ne tették volna. A két leghíresebb Arctic Monkeys-dal, az I Bet You Look Good On The Dancefloor és az R U Mine? olyan klasszikusok, amelyeket az egész közönség teli torokból üvölt. A brit banda azonban olyan halkan játszott – gondolom a csendrendelet miatt –, hogy túlkiabáltuk Turneréket, az egész elég parodisztikus volt. Hosszú fellépés volt, be lehetett volna illeszteni a két másik szám rovására ezeket ráadás nélkül is, teljes hangerővel.
Az egész Szigetre jellemző pillanat volt, amikor a kisebb színpadok felé orientálódva az A38 sátorból kifelé tartó emberáradattal találtuk szemben magunkat, és úgy toltuk egymást az ellenkező irányokba, mintha egy protestáló tömeget próbálna visszaszorítani a rendőrség egy tüntetésen.
Mozdulni nem lehet évek óta, úgyhogy érdemes lenne fontolóra venni, hogy kevesebb napi- és hetijegyet árusítsanak.
Tudom, ez alapvetően ellentmond a piaci működésnek, de talán a fesztiválozók kényelme, jó közérzete és főképp a biztonsága nagyobb prioritást élvez.
Mindent összevetve a fesztivál idén ezzel együtt is abszolút megfelelt az elvárásoknak. A zenei paletta sokszínű volt, a többségükben népszerű és valóban értéket közvetítő fellépők pedig mindenkinek megadták azt, amiért érkeztek. Ki az alternatív, ki a pop, ki a techno, ki a reggae miatt. Ennek a végén most jár a taps. Hasonlót szeretnénk jövőre is!
Sziget Fesztivál, 6. nap, Budapest, 2018. augusztus 14.
A fotók forrása a Rockstar Photographers.
