Holokausztfilmekről beszélgetve hangzott el egy baráti társaságban: „Az a baj a Schindler listájával, hogy úgy ábrázolja a náci gépezetet, mint amelyben egy maroknyi szadista elmebeteg erőszakolja rá az akaratát a többségre. Holott pont az az ijesztő, hogy ezekben az években az átlagemberek milyen nagy számban osztották a náci ideológiát – róluk, Kopfrkingl úrról és társairól kéne beszélnünk. És arról, hogy a szörnyűségeket egy-egy bomlott elme nem vihette volna véghez a tömegek nélkül – akik nemcsak hallgatólagos beleegyezésüket, de aktív támogatásukat is adták a történtekhez.”
Zoltán Gábor 2016-ban megjelent Orgiája kétségtelenül Kopfrkingl úrról és társairól szól, az „átlagemberekről”, a nyilasok hatalomra jutását és 1944–45 telén véghezvitt rémtetteit megalapozó nemzeti összetartásról. A szerző 2018-as, Szomszéd című esszéregénye ezt az alapélményt viszi tovább, teszi egyértelművé. A legélesebben talán akkor, amikor Márai egy 1986-os naplóbejegyzését értelmezi. „Negyvenkét év előtt egy társadalom megmutatta az igazi arcát, a gyűlölet, a kapzsiság, kegyetlenség mindenfajta őrjöngését. Soha nem lehet elfelejteni, sem megbocsátani.” (69.) Zoltán Gábor többször is nekifut az idézetnek, alaposan, szavanként elemzi („rendben van-e ez a félmondat? Az állítmány – megmutatta az arcát, vagyis szántszándékkal dobta le az álarcot, és tette közszemlére az igazit? […] Az alany, a társadalom szintén mintha nem lenne egészen rendben. Mert mi értendő az alatt, hogy »magyar társadalom«”. [75.]). Végül a Szomszéd befejező oldalain a következő összegzést adja: „Amikor idéztem Máraitól azt, hogy a táradalom megmutatta igazi arcát, a mondat mögött nem bús általánosságokat látok, hanem igazi, példátlan összmunkát, nemzeti összefogást: tekintélyes doktorokat a tölgyfa íróasztalaik mögött, és nyúzó, belező prolikat, mesterembereket.” (385.) A Szomszéd olvasható úgy, mint ennek a tapasztalatnak a feltérképezése.
Annak vizsgálata, hogy milyen előzményei voltak a nyilasok hatalomra jutásának, és tetteik, ideológiájuk hogyan élt tovább.
Pontosabban él tovább: hiszen Zoltán Gábor ezt a nézőpontot rányitja a mai magyar állapotokra is, párhuzamot vonva a nyilasok rémuralmát előkészítő évek és a mai magyar mindennapok között. „Most, a kormány által tömegesen kihelyezett Soros-plakátok értetik meg velem, milyen gyűlöletes a fasiszták számára a zsidómosoly, a zsidókacaj” (52.) – olvashatjuk a szöveg elején. Ez a nyílt összekapcsolás egyrészt fontos, másrészt zavarba ejtő.
Fontos az Orgia és a Szomszéd pozicionálásában, hogy 1944–45 telének eseményeit ne mint helyben közeli, de időben távoli történéseket olvassuk és értsük meg, hanem a jelenünkre vonatkoztatva reflektáljunk rá. Ez pedig a Szomszéd alcímét (Orgia előtt és után) is vészjósló figyelmeztetéssé változtatja. Bazsányi Sándor helyesen állapítja meg, hogy „az »előtt« és »után« viszonyszavai […] kettős jelentést hordoznak: egyrészt a vegyes műfajú könyvben szó esik a második világháború végén tomboló nyilas »orgia« előzményeiről és következményeiről […]; másrészt megismerkedhetünk az Orgia (keletkezéstörténeti) előzményeivel és (hatástörténeti) következményeivel is.” (Bazsányi Sándor, Voltak, Élet és Irodalom, 2018. május 4.). A fent említett párhuzam ezt egy újabb jelentéssel gazdagítja.
Arra mutatva rá, hogy mi a jelen Magyarországában már biztosan egy orgia (a nyilas rémuralom) után vagyunk, de azt nem tudhatjuk, hogy nem egy újabb orgia előtt-e.
(A jelenünk és a nyilas uralom között vont párhuzam viszont azért zavarba ejtő, mert az a megfontolás sejlik fel mögötte, hogy ez az összekapcsolás az Orgiában nem, vagy nem eléggé érhető tetten. Pedig Zoltán Gábor 2016-os regényének a Szomszéd olvasása nélkül is felfedezhető ez az aspektusa – csakúgy, mint például Závada Pál szintén 2016-es Egy piaci nap című írásában.)
Voltaképpen a Szomszéd helytörténeti szála is ezt a benyomást erősíti, arra irányítja rá a figyelmet, hogy mindaz, ami a múltban esett meg, de térben hozzánk közel történt, nem tűnt el nyomtalanul, a mai napig érezteti a hatását. Zoltán Gábor ezt egy Babits-versből, a Régi szállodából vett idézettel teszi szemléletessé:
„a sötét falburkolat / alatt / nesz nélkül bomlik a hulla.” (101.)
Jóllehet Babits versében a messziről jött idegen befalazott holttestére senki nem figyel fel, a XII. kerületben eltemetett szörnyűségek neszezését hallhatjuk. Például amikor 1985-ben emlékművet állítanak a Gesztenyés kertben a fasizmus áldozatainak. Ezzel a szoborral „nem is egyszerűen ki akarták pipálni a feladatot […], de eleve ki akarták zárni annak lehetőségét, hogy igazi, felkavaró műalkotás jöhessen létre, amitől megrázkódik ész, képzelet, szellem, az egész ember” (379.). Vagy amikor „kétezer-négyben a tizenkettedik kerület buzgón készítette a helyet a Turulnak, hogy a következő évben felállíthassa. Milyen helyet? Árpádsávosat! A madárszobor körül csíkokba rendezett piros és fehér mészkő fedi a földet.” (12.) Az eltemetett szörnyűség pedig nem az, hogy itt embereket mészároltak le, hanem hogy ez „példátlan összmunka” eredménye volt, hogy a gyilkosságokat megalapozó eszmékkel tömegek értettek egyet. Ez a titok, ami a madárszobor körüli csíkokban felszínre kerül.
Talán nem véletlen, hogy Zoltán Gábor rendhagyó helytörténetének elején Buda kapcsán az otthonos jelzőt használja.
„Iszonyat. Mi másnak lehetne nevezni azt az érzést, ami megmaradt bennem az évekkel korábbi olvasásból, amikor odáig jutottam, hogy a tizenkettedik kerületi nyilasok embereket tereltek végig a Vérmezőn, át az Alagúton, és a Lánchídnál a Dunába lőtték őket, és ezt az eljárást úgy nevezeték: »úsztatás«? Borzalom? Undor? Szégyen? Nagyon közel került hozzám az öldöklés. Nemcsak Pest, hanem Buda is, Buda, a nyugodt, a kiegyensúlyozott, a békés, a konszolidált, a biztonságos, az otthonos…?” (12. – kiemelés: H. A.) Az otthonos németül heimlich vagy heimisch, ellentéte pedig az unheimlich (magyar fordításban kísérteties), amelyről Freud egyik híres esszéjét írta. „A heimlich […] olyan szó, amelynek jelentése az ambivalencia irányába halad, míg az végül ellentétével, az unheimlich-hel esik egybe. Az unheimlich bizonyos mértékig a heimlich egy fajtája.” Az unheimlich pedig – ahogy Freud fogalmaz Schelling nyomán – „mindaz, ami titok, tehát rejtettnek kellett volna maradnia, mégis föltárult.” (Sigmund Freud, A kísérteties, ford. Bókay Antal – Erős Ferenc = Pszichoanalízis és irodalomtudomány, Budapest, Filum, 1988, 66–67.)
Ez a kettősség, ambivalens viszony követhető végig Zoltán Gábor helytörténetében is.
Az előbb tárgyalt emlékművekkel szemben a Szomszédban pozitív példaként jelenik meg a Duna-parti cipős emlékmű, amely voltaképpen az esszéregény metaforájaként is felfogható. A Duna-parti cipők a gyilkosságok, az orgia utáni pillanatot ragadják meg, úgy emlékeztetnek a borzalmakra, hogy nem tobzódnak bennük. Zoltán Gábor regényéről, az Orgiáról ez nem mondható el: a maga brutalitásában ábrázolta a XII. kerületi nyilasok gazságait. Tette pedig ezt olyan erővel, hogy a regény befejezése után joggal érezhette az olvasó, erről csak így lehet, csak így érdemes beszélni, minden másfajta megszólalás eufemizmus lenne. Első ránézésre a Szomszéd mintha hatálytalanítaná ezt a kitételt: a nyelve látványosan távol helyezkedik el az Orgia felkavaró nyelvezetétől.
Valójában nem hatálytalanításról, hanem hangsúlyeltolódásról van szó: nemcsak a nyelv, hanem az ábrázolt események is mások itt.
Az Orgia a brutális eseményekre összpontosított, a Szomszéd ennek a lenyomatait helyezi a középpontba. Jól példázza ezt Márffynak, a festőnek az epizódja, akit a nyilasok egy villában állítanak falhoz: „A falon a barna foltok demonstrálják, hogy van, amikor ütnek. A barna különféle árnyalatai. Vér, ahogy fröccsen, megfolyik, ahogy kenődik. Formák. Összevérezett tenyérrel keresett támasztékot valaki, azután elzuhant.” (233.)
Ez a megközelítés az alcímnek egyfajta szó szerinti értelmezését is kínálja, hiszen a Szomszéd nem az orgiákat, csak annak nyomait láttatja. Ezzel pedig az Orgia által felvetett „mi történt?”, „hogy történt?” és „miért történt?” kérdés helyett a „hogyan hat, ami történt?”, „mit kezdünk azzal, ami történt?”, „hogyan emlékezhetünk arra, ami történt?” kérdésekre helyezi a hangsúlyt.
Zoltán Gábor: Szomszéd, Kalligram, Budapest, 2018.
Borítófotó: Szombat.org
