Taigetosz
Az erkélylécek között vidéken is démonok laknak,
senki sem tekinti magáénak őket,
talán félnek, hogy hozzájuk tartozik valamennyi
és elfordítják fejüket, amikor kezdődik a válogatás
Budapest felosztása társadalmi falvak szintjén történik,
nem kerületjelleget, a deprivatizáció eszközeit kell keresni,
az egész ország lemodellezhető abból, mit hagy hátra belőle
egy ipari kézműves a gyárszegélyen élők javára
Szuvenírként hazahordjuk más Európák maradékát,
megelégszünk azzal, hogy a felét meghagyták valaminek,
amit csak egészként lehetne leélni
Kereskedelmi útvonalakkal vesszük körbe magunkat,
életképtelen gazdaságok mellé telepszünk
és csendben elhordjuk azt,
amiből más népek patkányai kevesebbet lakomáztak,
utca épül, iskola, fedezet nélküli gyerektörvény
Ezt a hazát nekünk kell majd eltemetni
Égövi
Esőt küldünk az északiaknak,
a gyárvárosi alkat elfáradt a tűztől,
alvás előtt megszámolta madarait, és levette szemét gonddal őrzött hegyeiről,
az égiekre gondolva nem álmodott semmit
Esőt küldünk dél felé,
a kistermelők gyapjútakarót vesznek,
nagy párolgási felülettel rendelkező növények alá állnak,
és fenyőágacskákat forráznak a hajnali teához,
amit az első kutyaugatások mellé fogyasztanak
Esőt küldünk a középső sávba,
itt élnek majd az optimisták
a vidéki diplomácia urbanizált leszármazottai,
szervizkönyves ifjúsági parkokkal körülvéve
Várják az esőt, helyettünk nem küld senki,
elszáradnak az északi álmok, a déli kutyaugatások a köztes parkok ifjai,
ellenség lesz valamennyiből,
a közösségek egy éghajlati ívvel lejjebb költöznek,
elveszítjük a felhőkbe oltott erényeket
hogy kitalálhassák új sámánkorok sikertelen esőtáncait
Mielőtt bántani fogja őket a napfénymentesség
Alaszka
Cikória illatú kerítések mellett kezdődik
Nem nézed a házat, hogy alakul nappalivá
a konyhán keresztül az összes tér,
amit a megszokás behatárol,
a fémek is így adják meg magukat az ajtópántban,
nyikorog a rozsda, érces hang,
megszűnik az anyagok közti interakció
Elhajtod a kétes bájú nőket, akik koktélt isznak,
ebédidőben kelnek, nehéz a foguk a mosolygástól,
és arcuk tompaságát nehezen veri vissza
egy örökre égve felejtett utcalámpa
Köszönés nélkül sétálsz ismerőseid mellett,
nem tudod a nevüket, családi állapotukat,
kutyáik nevét és biztonsági kérdéseik
kijátszhatatlan logikáját, ők felismernek,
nem szólnak, összenéznek mögötted és folytatják,
amihez a legjobban értenek,
a hiányodra emlékeztetnek
Körbezár az éjszaka, mielőtt utolérnek az utcák,
kanyarulataikból be nem vallott kérdésekre adsz választ,
még beéred a zsebedben maradt keresőszavakkal,
holnap új várost keresel, másik gazdatestet
És nem felejted el színkódját
a szemgödrödben nyugvó szürkeségnek
Borítófotó: Flickr
