A Borisz Davidovics síremléke nyerte el a Magyar Színházak XXX. Kisvárdai Fesztiváljának legjobb előadásért járó díját, valamint a POSZT legjobb társulati összjátékának és színházi zenéjének járó elismerését is. Alekszandar Popovszki rendezése több szempontból is jól időzített: a szerző, Danilo Kiš halálának és a forradalmak hónapjának tiszteletére 2017 októberében mutatták be az előadást az Újvidéki Színházban.
Mesterien szerkesztett, a néző reakcióját pontosan kiszámító felütéssel indul az első jelenet.
A Mészáros Árpád által alakított Borisz Davidovics (ekkor még felismerhetetlenül, csuklyában, mintegy a halál szellemeként) monológját halljuk, aki a sír fölé görnyedve egyszerre patetikus és nevetséges. Pátosszal teli, hiszen füst gomolyog körülötte, beszédmódja 19. századi színészeket is zavarba hozna, valamiféle síremlék tetején áll szónok módjára, mögötte betonlapok torlaszolják el a látóhatárt és rekesztenek ki minden kellemet a színpadról. Az összkép annyira igyekszik komoly lenni, hogy hamar hihetővé válik – a pátosz egy csavarral végül önmagát teszi a humor tárgyává a kialakuló temetési színben.
Nemcsak a nyitójelenetet jellemzik éles váltások, ahol már az első percekben eltemetjük Borisz Davidovicsot, hanem az előadás egészét.
A temetés észrevétlenül fordul át gegek sorozatává, így a nézők és a szereplők egyaránt elbizonytalanodnak: kinek a temetésén vagyunk? A letisztult összképet adó betonlapok egyszerre keltik egy tömegsír felszínének és belsejének az érzetét. Az ismert világ romjain nyílik meg a föld, hogy beszippantson bennünket egy „komikus-komoly-katartikus” haláltáncba. A halott felesége, aki maga is halott, és valaki más elérzékenyült hozzátartozói egyszerre vannak jelen a sírnál. A gyász komorsága szinte észrevétlenül fordul át a helyzetkomikumon keresztül az abszurdba.
Ki is Borisz Davidovics? Forradalmár, hős, mártír, katona? Férfi.
Háromszor született meg, így valószínű, hogy háromszor is kell meghalnia. Megfoghatatlan karakterek mozognak a fantázia által vérszínűre festett, ámbár látszólag üres, betonfalú szürkeségben. A csupasz temetői, sírfalként meredő díszletben történik később minden. Egyedül a jelmezek tűnnek ki a szürkéből: a vörös, fehér és fekete maga alá gyűri a spektrum összes többi színét és árnyalatát – az anyaméh sötétje, a föld pora, a forradalom és szabadság oltárán lecsorgó friss vér, a hullák arcának sápadtsága.
A cselekmény tényleges életre keltése előtt freskószerű összképben mustrálhatjuk a színészeket.
A festmény életre kel és szöveges összefoglalóban vetíti előre a később animált részeket egy olyan ízig-vérig színházi megoldással, amely, bár az igazi értelemben vett színház, így például a Shakespeare-i tradíció sajátja, mégis újfajta megközelítési módként hathat a nézők számára. Ének és recitálás keveredik lódobogással, csatajelenettel, ágyúdörgéssel, a tenger morajával, s mindez néhány egyszerű kellék (pohár, mosogatószivacs, papírcső, kavicsok) segítségével történik a szemünk előtt.
Ahogyan ez a jelenet is előrevetíti, az előadásban nem az egyéni színészi teljesítmények válnak fontossá, hanem a társulati összjáték.
(Ilyen módon teljes mértékben érthetővé válik a két fesztivál szakmai zsűrijének döntése, amelyek az összjátékot és a rendezést dicsérik.) Habár fontos megjegyezni, hogy a címszereplőt alakító Mészáros Árpád és „forradalmár-társnőjének”, Zinaidának (Elor Emina) kettőse izzik a színpadon, energiájukkal minden másodpercet képesek élettel megtölteni (miközben Zinaida szinte végig halottként van jelen). Rajtuk kívül azonban fel lehetne sorolni az egész színészgárdát, a bukott operaénekesnőtől kezdve a kihallgatást vezető őrökig. Ahogyan Elor Emina is említi a POSZT-os interjúban, senki sem kizárólag egy szerepet játszik: Zinaida néha „csak tömeg”. Pontosan ettől válik izgalmassá minden jelenet, illetve, hogy látszik, a színészek élvezik ezt az ensemble-játékot, amely próbára teszi koncentrációjukat, kreativitásukat, s amely a nézőt gyönyörködteti.
Borisz Davidovics életének mesélése, újrajátszása közben képet kapunk a kor társasági életéről, a besúgók és kihallgatószobák kegyetlen világáról. Melyik kor és milyen helyszín? Egyetemes érvényű, mindenki által ismerni vélt karakterek és sokszor feldolgozott helyzetek ezek. Az előadás fűszerét nem a történet milyensége, hanem a megvalósítás hogyanja adja. Véres komolyság helyett a brutalitás akcióiban festőpalettával és ecsettel kínzó őröket, művér helyett ketchupot kapunk.
Amilyen innovatív ez a színházi felfogás és feldolgozás, annyira megosztó.
Gyűlölni és szeretni egyszerre képtelenség ezt az előadást – állást kell foglalni.
Danilo Kiš: Borisz Davidovics síremléke. Rendezte: Alekszandar Popovszki. Játsszák: Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Ferenc Ágota, Giricz Attila, Gombos Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, Krizsán Szilvia, László Judit, Mészáros Árpád, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán. Újvidéki Színház, 2018. június 26.
A fotókat Srđan Doroški készítette.
