Az ég vérkeringése (rezonancia, zúgás)
A lenyugvó nap színei, akár az oktávok. Eggyel magasabb szinten énekli a rigó a reggelt, fejhangon sikolt az ablakon a páracsepp. Mint egy picike bárányfelhő, olyan az esély a jóra. Ugyan? Nemcsak költészetből áll az ébredés. Imákból, érzékszervek beszédéből stb. A Lánchíd meg nézi a várost, Budapestet. A kopár óceán, koppar köldüs, aposztrofálja a pörgő memória. A Duna, akár egy fénysivatag. Moccanatlan, rezzenetlen vízfelszín. Hihetetlen, mennyire meg tud állni a tekintet egyetlen nüánsznyi motívum sílécén. Persze soha nem fagy le a róla alkotott kép a fejben, de mégis egyetlen darabja kiesik, ha visszaalszik. A sötét tükörre szúnyoglárvák másznak, és pillanatokat szülnek a csillaghullás ömlő kábulatában.
Valahogy feljut a felhőkbe a lelkesedés, de rögtön alábbhagy, átalakul folyássá, szétárad a zsigerekben, mint égbolt a vérkeringésében, azután eltűnik. Mint a veinhageni rózsabokrok. Hogyan foszlik szerte a bizakodás ilyen hirtelen? Mint Hahn-Hahn grófnő szavai. Vitorlák tűnnek fel, tündöklő reflektálás gyanánt a parti sirályok röptére, egy matróz integet az Európai Erudíció nevű tankhajóról. Uraim, értsék meg, fehéren izzó, hatalmas vásznak nőnek fel mellettünk, ahogy hajózunk, s nem vesszük észre. Szkülla és Kharübdisz anyasziklái között egy új szemlélet vajúdik. Mindig a tenger, mármint jobb híján a Duna, mindig az egyenletes és az egyetemes simogatás, ami a vágyak forrását korbácsolja fel, mint szomjúságot, hajnaltájt. Ez jelenti most az eszmét, ami a feltápászkodó férfiember fejében motoszkál, mint szertefröccsenő narratíva. Rendszerint a folyó kezdi ki a közönyt. Jön elő a bizsergés, a viszkető öröm, kérészéletű sóvárgás, liánok és hínár csapódnak a csónakba, halak ugrándoznak ki-be, szembe pedig jön az tejben és vajban kiáztatott köd és pára, mint egy tankhajó, de lehet, hogy jéghegy – esetleg zátony. Álmodja a város az életemet? Budapest szívében vagyok egy pálcika, egy idegsejt, egy szívbillentyű? Nem. Emlékszem a hétfő reggelre, ma szerdán. Ez azt jelenti, nem ittam semmit, nem maradtam a pezsgőbárban, az Astoria mellett, nem szívtam el az egyetlen cigim, ami a tarisznyám belső zsebében didereg, hanem hazamentem időben. Csak egy zuhanyozó, női akt várt rám a fürdőkádban, kis lámpával a kád szélén. Kölcsönadtam az albérletem egy napra a barátomnak, és rögtön beköltöztette Helgát. A múlt héten szedte fel a Blaha Lujza téren. Eleinte azt hitte fiú, amikor tüzet kért tőle a hetes busz becsapódó ajtaja előtt. Olyan vékony nőként festette le nekem. És most láthatom Helgát fürödni. Az epekedés elsőre elillan, a folyosón valaki részegen vonszolja a csónakház kulcscsomóját s egy míves ezüstlánc zörög a lépcsőkön, ahogy csúszik lefelé a társasház pincéjébe. Kinézek a lépcsőházba. A krupié jött haza részegen. Valaki arcáról a küszöbre hull egy vércsepp. Semmi nem árnyékolja be immár az alvást. Majd, nem tudom, reggel vagy este? Rádöbbenek, hogy a szomszéd szobában Helga alszik. A meghalást feltartóztató textus az utolsó pillanatban hangzik fel a lélek mélyén, mint Isten elbeszélése. És akkor a hang, az idő és a fény egybekelnek. Budapest vetkőzik éjjel, ledobálja a hajnalt, a reggelt, az évszázadokat és a háborúkat magáról, mint elrongyolódott, véres göncöket. S ott áll előttem kicsit gyűrötten, de szép és rokonszenves hölgyként, akit szeretek. Hát lehet haragudni arra, aki túlélte a túlélhetetlent? A gettókat, a nyomort, a halomra gyilkolt, szemüveges szatócsokat, a szimpatikus és bölcs rabbikat, akik ránézésre megmondták, hogy ki a jó szerencsés és áldott karakter, kinek van talentuma, ki ápol kapcsolatot az Örökkévalóval, tudták az időjárást, a vetés-aratás törvényét és a cím-cum észbontó paradigmáját.
Aki tűrte, hogy végigmenjen rajta az orosz, a német, a szerb, a román és az ottomán? Majd kisírta magát a Duna mélyén és újraszőtte a lelkét, mint egy makulátlan hárfát. Hát lehet-e bármit is a szemére vetni egy szellemiségnek?
A meghalást tartóztatta fel a textus.
A múlt, ami benne ketyegett, mint egy aktatáskába rejtett pokolgép. De az énelbeszélés olyan lesz, mondom Helgának, mint egy mese, a pokolgép átváltozik mennygéppé és nem károsultjai lesznek a robbanásnak, hanem hasznosultjai. (Lázár Ervin ötlete ugrik be.)
A robbanás újjáteremti a reményt, a lenyúlt-lenyalt kultúrát, az emberek élni akarását. Új strandok, uszodák nyílnak Budán. Igen, ez a város fogalmi alapzata. A multikulturális szellem. Ez a mázlija. Helga átjön hozzám, a szobámba, beszélgetni akar, kávéval kínálom. Hozzáér a kézfejéhez a szőröm. Felállnak a fák a Fekete Erdőben.
Átad nekem egy kis dobozkát, gyűrű van benne. Vigyem el a feleségemnek. Ő kapta, de nem tetszik neki. A barátom vette neki, aki ötvös. A gyűrűt felhúzom a középső ujjára. Olyan ez az ékszer, mint egy kézirattöredék, mondja Helga, nincs kész, benne van a nagy mű ígérete, de csak az ihlet erejéig megy el. Íme, az ellenállás melankóliája. Közben teljesen kioldódik a pongyola öve, a vállára hull a szív, a szivárvány, lecsúszik a frottír a hamvas vállakról, majd lehajol egy mazsoláért, ami az asztal alá hullik a kezében foszló kalácsból, kibukik a melle, rázúdul meztelen térdére, vörös bestia, a hajzuhataga. A sóvárgás és a vonakodás egyetlen hajókötél. Kinéznék az ablakon, a Margitszigeten hatalmas daru emel be a kockaházba egy szelet dobostortát, de visszamászik a tekintetem Helgára, a lábaira, az aranyló pihékre és oda guggolok Budapest szája elé, ahogy bekapja a mazsolát, engem is bekap. S a tenger, a Duna, az én óceánom, ez a ribanc, újra elszundikál. Én meg állok a Lánchídon. A hajnal a pirkadatba nyomul. Reggel és éj forrósodik eggyé Helgában, egyetlen szövetté szövődik az idő Budapest felett. Nézem a Gellért-hegyet. Helga a hajamba szánt az ujjaival. Logoszt eszek. Agapé benne a vitamin.
Borítófotó: Wikimedia
