Mi történne, ha megállnék, és tüzetesen végignézném? Jó alaposan az arányokat, a részleteket, konvex, konkáv hajlatokat. Vannak-e ottfelejtett szőrszálak a lábán, lóg-e a melle, milyen a tekintete? Nem merem, nem illik, no photo, no video. Lopva rápillantok. Vajon hány ilyen zavart tekintetet láthatott már? A legtöbb kirakatot fekete függöny takarja, mindenhol piros lámpa világít. Egész Amszterdamban nem láttam máshol elhúzott függönyt. Kérdeztem a barátnőmet, mit csinálnak szex közben. Behúzzuk. És máskor is? Nem, csak akkor. Szóval az egész utca tudja, hogy mikor dugtok? Igen, itt mindenki tud mindent, és majdnem mindent lát.
Húsz év körüli, barna vékony nő, fekete bugyi, melltartó. A telefonját babrálja, fel se néz, ritmus nélkül ringatja a csípőjét. Negyvenes szőke, lufi mellek, durva smink, felfújt kacsaszáj. A mellbimbói fekete tapasszal vannak leragasztva.
Nem szomorúak. Unottak. Mindegyik unja, én meg szégyellem magam. Menjünk haza, mondom, és közben megállok egy kirakat előtt. Negyvenes szőke nő. Mindene természetes. Annyira, hogy rámosolygok. Dolgozhatna nálunk, mondjuk a kiállításszervezésen, reggelenként együtt teázhatnánk, sokat beszélne a három nagy fiáról. Nem mosolyog vissza.
A Rijksmuseumban mindenhol kordonok. Beállok a tömegbe, hátha sikerül előreverekednem magamat. Előttem idős házaspár audioguide-dal, komolyan bólogatnak. Három spanyol lány hangosan gesztikulál. Közelebb akarok menni, meg akarom figyelni alaposan az ecsetvonásokat, a fényeket, a falat. Főleg a falat. A legjobb festőknél az egyszínű háttér is izgalmas. Szeretném megfejteni, mit csinált Vermeer, hogy ez a kép ennyire működik. A spanyolok és a házaspár arrébb mennek, végre középen állok, csak én meg a tejet öntő nő. Meg a kordon. Körülnézek, van-e riasztó. Közelebb hajolok. Please, lady, hallom a hangot, felém lép, a karjával mutatja, a kordon a felsőtestemre is vonatkozik. Bólogatok, bocsánatot kérek, látványosan hátrébb lépek, majd amikor nem figyel, gyorsan újra beljebb hajolok. Önti a tejet. A fény balról jön. Sárga-kék harmónia, kicsi festékpontok, vibrálás. Megint rám szólnak, most szigorúbban. Ne hajoljak be, még az orrom hegye se lépje át a képzeletbeli határvonalat. Mintha egy üvegfal lenne. Japán turistacsoport érkezik, elsodornak, lemondok a tejet öntő nőről. Olyan képet keresek, amire nem figyel senki. Egy kis utcakép, szinte világít. Közelebb megyek, Vermeer ez is. A tömeg mellettem, a teremőr nem figyel, közelebb hajolok.
Pengevékony, összezárt szájú, puritán holland nők tejet öntenek, levelet olvasnak, ablakon kifelé néznek a festményeken, az utcán pedig biciklivel suhannak, közben félkézzel sms-t írnak. Nem tudnám utánuk csinálni.
Megyünk az egyforma, függöny nélküli utcákon, minden ablakon benézek. Fiatal lány a laptop előtt. Gitározó fiú, családi vacsora, cigarettázó férfi az erkélyen. Idős nő ölében kutyával síkképernyőt bámul. Telefonáló férfi pizsamában. Egytől egyig holland életképek, bekeretezve lóghatnának a múzeumok falain. Szeretném meglesni a ruhájukról visszaverődő fényt, nézni, ahogy kiöntik a narancslét, megfigyelni a testtartásukat. A barátnőm megfogja a kezem, jöjjek, nem illik bámulni.
Reggel, amikor felébredek, hallom, hogy már forralja a vizet. Leülök az asztal mellé, lábam keresztben. Az ablakon ömlik be a fény, megvilágítja a piros széket a szoba sarkában. A fák vibráló zöldjével szépen kiegészítik egymást. Le kéne fényképezni. Az asztalra könyökölök, kifelé bámulok. A szomszéd bácsi alsógatyában a szobabiciklin teker. Lehet, ő is minket néz. A barátnőm, fején barna turbánba csavart vizes törülközővel teát önt, én beleharapok egy croissant-ba.
Borítókép: Jan Vermeer van Delft, A tejet öntő nő, 1660-61, olaj, vászon, 45.5 X 41, Rijksmuseum, Amszterdam
