Вишневый сад, azaz Meggyeskert – ez Csehov drámájának eredeti orosz címe, amit Magyarországon (mert úgy vélték, így jobban hangzik) annak idején Cseresznyéskertnek fordítottak, tévesen. Sardar Tagirovsky azonban, aki arról (is) ismeretes, hogy az általa rendezett daraboknak már a címén is csavar egyet, ezt visszafordította, s a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatával az eredetileg a 2014/15-ös évadban született, POSZT-díjas első verziónál is átütőbb Csehov-adaptációt hozott létre.
Olyan produkciót, amelyben a cseresznyéskert meggyeskertre cserélése azért sem öncélú, mert a szereplők viselkedésének egyfajta lenyomatát is képezi. A darabban többször elhangzik, illetve majdnem kimondatik a cseresznyéskert szó, de valaki a másik szavába vágva mindig kiváltja azt a meggyeskert kifejezéssel.
A notórius javítgatás a szereplők egész életét meghatározó kotnyeleskedés, valamint pótcselekvés részét képezi.
Hiszen az öt év után külföldről hazatérő Ranyevszkajáékkal (D. Albu Annamária) újra teljessé váló „kompánia” minden egyes tagja – érez rá tűpontosan Sardar Tagirovsky – egytől egyig végigpótcselekszi életét, miközben – önmagát ezzel is minden felelősség alól felmentve – arra is jogot formál, hogy mások magatartása felett pálcát törjön. Így a fiatal rendezőnél – hasonlóan a többi adaptációjához – nemcsak a főszereplő földbirtokosnő kerül fókuszba, hanem az összes személy sorsát jó értelemben véve „kivesézi” az előadás, s karakterré formálásuk a darab mondanivalójára is azonnal rávilágít: az elrontott életek fájdalmas sivárságára, az unásig ismételt mechanikus cselekvések lélekölő mivoltára, miközben az a lélek teljesen másra vágyna…
A pótcselekvések „materiális” szintje, tehát a vissza-visszatérő mozdulatok rögtön az I. felvonás elején szembeötlőek:
a Ranyevszkajáékat hazavárók közül Tagirovskynál néma bábfigurává változtatott szolgálólány, Dunyasa (Pál Ferenczi Gyöngyi), és a neki udvarló, sőt – mint arról beszéd híján a gyűrűsujját mutogató lánytól értesülünk – a kezét megkérő könyvelő, Jepihodov (Derzsi Dezső) jó néhányszor gyertyatartót és virágcsokrot cserél. Majd pedig a könyvelő a magát (is) jól elszórakoztató, Csehovot olvasó, de mint bevallja, abból egy szót sem értő Lopahin (Pálffy Tibor) kereskedőnek azt mutogatja hosszasan, hogy hogyan is nyikorog a csizmája…
Mire tehát Ranyevszkaja és kísérete hazaérkezik, már ennek a „triónak” az ügyködéseit látva jócskán bevonódunk a csehovi világba, s érezzük: itt valami nagyon nem működik, Lopahin valamiért láthatóan mégis remekül érzi magát. Még akkor is, ha várakozás közben beavat bennünket a gyermekkori sérelmeibe: az apja verte, s annak idején nem más, mint Ranyevszkaja nyugtatgatta (az ehhez az adaptációhoz Tóth Árpád fordításának ide vonatkozó szöveghelyét frappánsan átírva, a következő versikével: „Ne búsulj, legényke, mire vőlegényke lesz belőled, nyoma se marad”.)
Ranyevszakajáék érkeztével azután – bár a pótcselekvések materiális szintje továbbra is folytatódik (remek jelenet, ahogy a földbirtokosnő a folytonos kávéivását ecseteli, a nevelőnő, Sarlotta Ivanovna (Gajzágó Zsuzsa) folyton kártyázik, vagy amikor Ánya (Benedek Ágnes) „egyfolytában” elveszti a hajtűjét), ezek az ismétlődő mozdulatok filozófiai síkra is áthelyeződnek. Ebből a szempontból az adaptációban Jepihodov alakja jelenti a csúcsot: folyamatosan csetlik-botlik, ahogy mondja, mindig történik vele valami, épp ezért nem bír meglenni anélkül, hogy állandó szerencsétlenkedésének valami felsőbb értelmet találjon. Ranyevszkaja fogadott lánya, Varja (Kovács Kati) pedig – épp amiatt, hogy ne kelljen a saját, egyelőre beteljesületlen, Lopahinnal való kapcsolatán rágódnia – folyton a húgának, Ányának próbál férjet szerezni.
Csakhogy Lopahin ezeket az értelmetlen fecsegéseket egyszer csak megunja hallgatni, s előáll a fő problémával: a meggyeskertet el kell árverezni.
S a Lopahint játszó kiváló Pálffy Tibor sziporkázó jelenetéből sejtjük: azért érzi már kezdettől fogva olyan komfortosan magát, mert úgy véli, egyedül ő tud megoldást a család válságára. Az „ítélet”, vagyis az árverezés, majd pedig a „lehetséges megoldás”, a parcellázás szavak kimondatásával pedig a rendezés az eddigi, filozofikus szintre emelt materiális pótcselekvéseket gyönyörűen tereli át a lélek síkjára: a család legfontosabb tulajdonának beharangozott elvesztése felszínre hozza a régi sérelmeket és az aktuális szerelmi bonyodalmakat is. Ebből a szempontból kiváló megoldás, hogy az addig boldognak látszó, mert újra otthon, a szerettei körében tartózkodó Ranyevszkaja, amikor megpillantja hét évesen vízbe fulladt kisfia, Grisa tanítóját, Trofimovot (Nagy Alfréd), a sokktól nemcsak, hogy a fiatalembert a fia nevén szólítja, hanem szó szerint összeomlik a színpadon. S ezáltal kerül előtérbe a Csehov művészetében oly fontos „körbeszeretés” problémája is: az, hogy gyakorlatilag senki sem abba szerelmes, akibe elvileg kéne, s ez minden egyes szereplő végtelen magányát is előrevetíti.
A meggyeskert elvesztésének „belengetése” ugyanakkor a lelki síkra terelt pótcselekvéseket térben is egyre „lejjebb”, illetve „hátrébb” helyezi:
a rendező az első felvonás második felében a színpad hátsó részében található kivetítőn egyszer csak elénk táruló meggyeskert alól az azt hamarosan elvesztőket a nézőtér üresen hagyott első sorába „kergeti”, s ezzel érzékelteti: a kertből való kiszorulásuk innentől kezdve folyamatos és megállíthatatlan.
Az első sorban zajló sziporkázó jelenetek során Sarlotta Ivanovna nevelőnő is egyértelműen főszereplővé válik: sanyarú sorsa elmesélése mellett a rendező a féktelen férfire vágyás mintapéldányát faragja belőle, aki elvileg kikéri magának, amikor szerinte Lopahin a kelleténél intimebben fog vele kezet, közben pedig azt érezzük: másra se vágyna, mint egy túlfűtött szexuális kalandra… Mellette pedig a „körbeszeretés” kvintesszenciájaként ott áll a Dunyasa-Jasa-Jepihodov hármas, akik közül Jepihodov egy pókhoz fűződő viszonyáról filozofálva észre sem veszi, hogy Dunyasa szívét épp most csábítja el Jasa (Kónya-Ütő Bence), „csókcsatájukat” vívva, úgy látszik, végérvényesen…
De mintha ezek a pótcselekvő és „rossz alanyba” szerelmes hősök az első sorból saját életük „színházára” nézőként is rátekintenének, amikor a színpadról, mint a megszerzendő meggyeskert színhelyéről le-, majd visszaugráló, a kert megmentésének ötletével előálló, de „süket fülekre találó”, s ezért látszólag feldúlt Lopahin nagyjelenetét nézik sorra mint leendő „vesztesek”.
Hogy azután a második felvonás első jeleneteiben teljesen felcserélődjék a néző-szereplő viszony:
Sarlotta Ivanovna a szünet végén „bálba” invitál bennünket, s a nézőtérre visszaérkezve fehér lufikkal teleaggatott széksorokkal, a sorok között ülő szereplőkkel, a sorok közé szerelt mikrofonnal, plusz „erkélyjelenetekkel” várnak bennünket, miközben az állomásfőnök (Kolcsár József) katonásan megtiltja, hogy leüljünk: a pótcselekvésekből egyre inkább apokalipszisbe hajló abszurdabbnál abszurdabb jelenetek sorát innentől kezdve jó ideig csak egy oldalsó kordon mögül, állva szemlélhetjük. Ahol a folyton „rossz” férfiba beleszerető Ranyevszkaja az elrontott életét mindenféle báli szerepbe bújva próbálja megoldani. A mikrofon mögé állva hol dívának, hol énekesnek, hol pedig kokott nőnek képzeli magát, csak hogy ne kelljen azzal szembenéznie, hogy – szemben Trofimov és Ánya kapcsolatával, akik „elvileg” „felette állnak a szerelemnek” – ő bizony „alatta áll annak”, ahol a pótcselekvését figurális szinten is megmutatva, a kártyalapnak öltözött Sarlotta Ivanovna épp Szimeonov-Piscsikkel (Erdei Gábor) „menne el”, de már nagyon, s ahol Dunyasa a maga néma módján, sajátosan vallja be, hogy odavan Jasáért, aki viszont ekkor már rá se hederít…
Miközben Lopahin az árverés végleges hírével egyelőre nincs sehol. S mire leülhetünk a színpad jelképezte meggyeskerttől térben is egyre messzebb kerülő szereplők miatt a nézőtér leghátsó részére, végre megérkezik a kereskedő is, hogy végképp diadalt üljön a kompánia felett: még pezsgőt is bont örömében – tarthatunk tőle, hogy ránk fröcsköli –, s monológjából, valamint Ranyevszkaja újra elszavalt „legényecske-vőlegényecske” versikéjéből megértjük, miért ő az egyetlen, aki nem pótcselekedett ebben a személyes tragédiák övezte történetben. Ő ugyanis a gyerekkori sérelmeit torolta meg azáltal, hogy megszerezte magának a meggyeskertet, s így a megvert, megalázott kisfiúból végre úrrá válhatott.
Ám Tagirovsky rendezésében nemcsak megszerezte, hanem a szemünk láttára fel is parcelláztatja a meggyeskertet jelképező színpadot.
Jönnek a színház kellékesei, mint Csehov drámájában a sehová sem vezető filozofálgatások egyik gyakori „tárgyát” képező jobbágyok, s az „uruk” szavára „felkockázzák” az addig sík terepet. Hogy a kivetítőn és makett formájában is látható vasút is áthaladhasson a területen. Tehát, hogy a sérelmét kompenzáló Lopahin jól járjon, a pótcselekvők számára pedig a színpadi kopácsolásból világégésre emlékeztető hanghatásokba átmenő zaj kíséretében bekövetkezzék a teljes apokalipszis.
Anton Pavlovics Csehov: Meggyeskert. Rendezte: Sardar Tagirovsky. Játsszák: D. Albu Annamária, Pálffy Tibor, Benedek Ágnes, Kolcsár László, Gajzágó Zsuzsa, Derzsi Dezső, Kovács Kati, Szakács László, Nagy Alfréd, Pál Ferenczi Gyöngyi, Nemes Levente, Kónya-Ütő Bence, Erdei Gábor, Fekete Lovas Zsolt. Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, 2018. október 7.
A fotókat Barabás Zsolt készítette.
