Papp-Zakor Ilka új kötete, Az utolsó állatkert elég világosan kijelöli a novellák fő hangsúlyait: a címadó darab egyben az utolsó is; az alcím (A cinizmus sorsa Kelet-Közép Európában) mind novellacímként, mind az egyik visszatérő szereplő szövegeként megjelenik a könyvben; a fülszöveg és a hátlapon olvasható részlet egyaránt jelzik a földrajzi egység kitüntetett szerepét és ezzel párhuzamosan a kulcsszavak – úgymint sors és cinizmus – összetett viszonyát.
Ha regionális groteszk, akkor Örkény, akkor Kafka, mondhatnánk könnyelműen, és a kötet több ponton kétségkívül kapcsolódik a nagy elődökhöz:
a növénylétben folytatódó emberi élet (Egy virágkertészet) összeolvasható a Meddig él egy fa? alaphelyzetével, a Konyhai velúrok főszereplője ugyanúgy arra ébred, hogy le van tartóztatva, mint Josef K. Ugyanakkor a helyzetek alkalmazkodnak a huszonegyedik század megváltozott tétjeihez: a virágokat szülő nő előtörténetéből nem a világháború, hanem egy szakítás tűnik indítéknak, ahogy a letartóztatást sem egy hivatali apparátus, hanem telefonbetyárok adják hírül. Lényegesebb különbség, hogy míg sem Kafkára, sem Örkényre nem jellemző, hogy beszélőik különösebben részvétlenek lettek volna, Papp-Zakor kötetében – talán az alcímben előrejelzett cinizmusnak megfelelően – szép számmal akadnak illúziótlan, de annál könyörtelenebb értékelések, hol emlékezetesen („A gyerekével, egy neveletlen rémséggel együtt szokott meglátogatni, akit talán hiba volt megtartani.” [54.]), hol kinyilatkoztatásszerűen („Minden nép fiai hülyék, de mindannyian a saját népükre nagyon jellemző módon azok” [150.]). Ugyanakkor a beszélők gyakran több szálon kötődnek a történetek szereplőihez.
Az odacsapó, megmondó gesztusokból egy pillanatra sem hiányzik az együvé tartozás érzése.
A kötet jó hatásfokkal sokkolja és billenti ki az olvasót. Papp-Zakor a szereplőiben meglévő illúziókat, törekvéseket általában pár rutinos mozdulattal teszi nevetségessé, így a cinizmus igazi feladata inkább az olvasó feltételezett biztonsághelyzetének a felszámolása: „Ez a villanymozdony az én anyám, és rajta csak én röhöghetek. És ha te is röhögni próbálsz, megkeserülöd, mert megmondalak neki, ő pedig a hátad mögé lopódzik és akkorát dudál, hogy ijedtedben összeszarod magad.” (51.) Az ilyen meglepetésszerű dudaszókra egyébként szükség is van, mert a novellák humora, világa, szerkezete és terjedelme nem mutat túl nagy változatosságot. Ez nem feltétlenül baj, legalábbis a menetrendszerűen érkező ütős zárlatok közegében annál érdekesebb, ha a cinizmus közép-európai sorsáról értekező beszélő épp nem gyilkosan frappáns, hanem jelentéktelenül banális (bár a filozófiai értelemben vett cinizmus természetközeliségével rokon) szavakkal fejezi be a történetet: „– De milyen szép fecskék – mondtam teljesen értelmetlenül.” (152.)
A cinizmus inkább köznapi értelmében vett szekuláris hitetlenségként, csüggedtségként működik Az utolsó állatkert lapjain.
Az elbeszélések visszatérő motívuma, hogy a szereplő tudna vagy akarna írni vagy mondani valami fontosat vagy igazat, de a közlés kudarcba fullad: „Továbbra sem éreztem elég bátornak magam ahhoz, hogy részletesen kifejtsem neki […]. Arra sem akartam fölöslegesen kitérni […] ahelyett, hogy kötélnek álltam volna […], kiszúrtam a szemét valami olcsó hazugsággal” (59–60.); „Minek is, kérdeztek vissza, de éppen akkor jött a pincér és előtte azért nem akartam megismételni, időközben pedig témát váltottunk” (66.); „jegyzeteltem is, bár később, amikor a papírokat kerestem, nem voltak sehol. Sajnos nincs kizárva, hogy komposztra kerültek” (70.) „A szöveg azonban már nagyjából készen volt a fejemben. Csak arra várt, hogy begépeljem” (78.); „nem emlegette fel a gyereknek azt sem, hogy neki kölyökkorában soha senki nem sütött palacsintát […], így sokkal kellemesebb volt” (103.).
Másfelől, ha el is hangzik valami tanításszerű, az sem húzza sokáig:
„– Jól becsüld meg ezt a szar, rövid, kiábrándító és ha úgy vesszük, teljes mértékben és minden szempontból fölösleges életet, mivel ez számodra, akár hiszed, akár nem, a legnagyobb esély. Ajándék, mellyel megleptelek” – közli az elbeszélővel az egyik szereplő, akiről rögtön utána kiderül, a szőlőszemeket „[p]rotézis nélkül is szét tudta rágni, cuppogott és nyeldekelt, a szája csücskéből pedig kicsordult egy kevés nyál.” (162.)
Az ilyen eljárások hitelesítik az elmondottakat, amennyiben egy olyan súlyosan terhelt témát, mint Közép-Európa, nehezen lehetne a kétszer kettő négy egyszerűségével megragadni. Ugyanakkor a kötet becsületesen mazochisztikus humora nem csak provokálja a regionális alkatról kialakított képzeteinket, voltaképp beléjük is simul, amennyiben a világrend részeként működő fantasztikum legalább annyira affirmálja, mint leleplezi a közeg egyszeri, egyedi, különleges mivoltát. Az utolsó állatkert tere egyszerre bizarr és reménytelen; ugyanakkor ezen vonások megélését, mintegy röhögésünket és a magunk összeszarását kevéssé akadályozzák a szövegek egyébként üzembiztosan működő elbizonytalanító eljárásai. Ez akkor bizonyul hiánynak, amikor az olvasó nem egy szolidan unalmas, rendezett és ésszerű nullfokról vág neki Papp-Zakor kalandos szövegeinek, hanem akár maga is rendelkezik vonatszerű anyával és szült már virágokat nyolcasával, vagy legalábbis nem feltétlenül a természetfeletti érdekli ebből az egészből. Persze mindenki olyan olvasóra épít, amilyenre szeretne.
Mindenesetre talán élvezetesebb könyvegész jött volna létre, ha nem minden részlet célozna elképesztésre és kínálna élhetetlenségében is ólmeleg hazát.
Annál is kevésbé, mert a kötet gyakran épp akkor érdekes, amikor a programszerű önértéssokk szüneteiben a szöveg rangrejtve hozza közel Közép-Európát: „Nem iszik, nem dohányzik, mindig mosolyog, majd kicsattan. Hát, élet az ilyen?” (70.), számolja fel a növényi lét tisztaságához fűzött reményeinket: „a nagyobb fajtársaik árnyékában növekvő kis és gyenge növények mérhetetlen lojalitással fordulnak az őket túlnövők felé, míg más kisebb termetű növényekkel szemben mintegy gyanakvók és ellenségesek.” (74.), keveri beszélt és írott nyelv regisztereit: „Amíg ő gyűjtögette, a fia titokban ki-kikúrogatta a szekrény mélyéről a kincseket […]. A néni ahol érte, ott kompenzált.” (89–91.) vagy mutat valami mértékletesen, de annál megbízhatóbban szépet: „a szőlőszemek pedig úgy vándoroltak belé libasorban, mint fehér, lélegzetsima kavicsok.” (161.)
„Nem azt mondta, hogy ilyen meg olyan lenne az orosz ember, hanem azt mondta, hogy ez az ember ilyen, a másik meg másmilyen, és ezek orosz emberek” – írta Nádas a korai Szolzsenyicinről. Az utolsó állatkert rengeteg mulatságos képpel szolgál arról, milyen a közép-európai ember, és ígéretes számúval arról, milyen egyikük, másikuk.
Papp-Zakor Ilka: Az utolsó állatkert, Kalligram, Budapest, 2018.
A borítófotót Bach Máté készítette.
