Birodalmi trauma
Kiss Lórántnak és Pozsgai Péternek
Az utak megmaradnak, járhatók,
ugyanoda vezetnek. A fegyverek
éjszakánként vaktöltényekről álmodnak.
Mert elmondták nekik, hogy kedves fiaim,
ti már nem. Kiöntöttek titeket,
aztán halomra lettetek hordva,
hiába tanultátok meg új gazdáitok nyelvét,
őket már nem érdekli a berregés.
Kibiztosítva, célra tartva heverni egymáson,
mint a szerelmesek.
Mi pedig, az új nyelvek beszélői,
még nem vettük észre,
hogy bennünk zajlott tovább az atomháború.
Bennem százezer halott él.
Csak tudnám feledni azt,
aki minden nap fogatlan gyerekké
és kopasz vénné sorvadozik bennem,
most, mikor dolgaimat végzem,
a közértben fizetek és bosszant,
hogy nincs fedezet a kártyámon,
hogy újra a koszos anyaghoz kell nyúlnom,
meg az eladó kezéhez, besétálni
Csernobilba védőfelszerelés nélkül.
Az új-Lenin az új-Svájcból már úton van felém is,
hogy a birodalmat felbontsa. Annyira sokadikat,
hogy itt úgy égetnek zászlót, mint ahogy fehérneműt mosnak.
Szovjet katona vagyok egy szétlőtt leningrádi
lakásban, és imádkozok, ne hagyjon el az anyaföld,
ne tűnjön el a birodalom.
Másnap aztán persze újra munkába igyekszem.
Fegyverek helyett megint kalapácsok, kaszák
visszagörbítve. A bal kamrából elindul a birodalmi trauma,
a keringésben az utak megmaradnak, járhatók
és még mindig ugyanoda vezetnek.
De a birodalmi szerveknek annyi.
Az átültetési listán előre tesznek,
még van remény. Megnyugtatnak,
a műtőasztal is csatatér, a boncasztalon pedig,
ha egy-két dolgot ki is vesznek,
majd mindent visszacsatolnak.
Borítófotó: OCDN
