A kortárs ukrajnai káoszról az ukrán származású rendező, Szergej Loznyica már forgatott dokumentumfilmet (Maidan), ám legújabb, dokumentarista játékfilmjében, a Donyeci történetekben még alaposabban körbejárta az azóta súlyosabbá vált háborús állapotokat.
Azt hittük, hogy a XXI. században Európa végleg a béke és az egység útjára lépett, azonban a pár évvel ezelőtti ukrajnai események kijózanították a politikusokat és a társadalmat.
A 2014-es kijevi polgárháborús helyzet után, illetve azzal párhuzamosan a Donyec-medencébe (más néven Donbaszba) lassan beszivárgó, feltehetően az oroszok által támogatott szeparatista katonák hozzájárultak ahhoz, hogy Ukrajnából kiszakadjon két nagy szelet a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság formájában, és megkezdődjön a nacionalizmustól túlfűtött, kisebb megszakításokkal, fegyverszünetekkel máig tartó véres konfliktus, melynek több kárpátaljai magyar is az áldozata lett. Erről készített dokumentumfilmet Csarnai Attila Meghalni Ukrajnáért címmel, melyet nem csak azért érdemes megemlíteni, mert igen jól megragadta a szomszédos ország keleti határán uralkodó káoszt.
A téma frissességét és érzékenységét jól szemlélteti, hogy a Meghalni Ukrajnáért két évvel ezelőtti díszbemutatóján élőben vívtak szócsatát az érintett ukrán és orosz felek.
Élen Ljubov Nepop ukrán nagykövettel és Igor Szevasztyanov orosz diplomatával. A lázadók felbujtásával vádolt Oroszország képviselője tagadott, míg Nepop és a háború áldozatainak jelenlevő hozzátartozói fegyverszünetet kértek, és a szeparatistákat támogató, beszivárgó orosz csapatok kivonását követelték.
Az ukrán-orosz donbaszi konfliktus a menekültválságot katalizáló szíriai háborúhoz hasonló új, nagyhatalmakat is érintő globális politikai krízissé terebélyesedett.
Előszobája lehet egy nagyobb volumenű katasztrófának is.
Ezért lenne szükséges az immáron 4 éve tartó donyeci krízis mielőbbi rendezése, melyhez hozzájárulhatnak az olyan filmek, mint a dokumentumfilmeket (Az esemény, A per) és játékfilmeket (Ködben, A szelíd teremtés) is készítő ukrán származású, nyugaton alkotó Szergej Loznyica különleges, epizodikus háborús filmje, a Donyeci történetek. (A továbbiakban a film bemutatása érdekében felidézzük a cselekmény egy-egy epizódját, így aki nem látta még Loznyica művét, az saját felelősségre olvasson tovább!)
Loznyica nem először foglalkozik a témával, a többszörösen díjazott, a donbaszi háború előzményét jelenidőben bemutató doku, a Maidan a 2013–14 telén zajlott kijevi forradalmat örökíti meg. A Donyeci történetek tulajdonképpen a Maidan közvetlen folytatása, és ahogy a 2014-es dokumentumfilm végső soron egy izgalmas és fájdalmas háborús dráma, úgy Szergej Loznyica legújabb játékfilmje hiteles dokumentumfilm is. A rendező műve szó szerint elválaszthatatlan az ukrajnai eseményektől, kizárólag a filmet nézve eldönthetetlen, hogy Loznyica csupán megfigyelte vagy meg is rendezte a felvételeken kibontakozó eseményeket.
Így mint arra a cím is utal, a Donyeci történeteknek nincs egyetlen egységes, klasszikus története, a cselekményt maga a háború szervezi.
Illetve az ukrán-orosz konfliktus által összekapcsolt epizódok úgy következnek egymás után, ahogy Szergej Loznyica egyre közelebb kerül a tűzfészekhez, a bombák földjéhez, a hozzátartozóik halála miatt feldühödött határvárosok lakóihoz.
A film tehát úgynevezett eseménylánc-dramaturgiát alkalmaz.
Ez azt is jelenti, hogy sokszor az aktuális epizódban mellékszereplőként feltűnő karakter lehet a következő rész főszereplője (illetve a film nyitójelenete visszatér a cselekmény végén, keretbe foglalva a többi epizódot). Így történik ez a frontvonalra látogató német újságíróval, Michael Walterrel is, akinek minitörténete már önmagában is igen komplex, rengeteg tanulsággal szolgál, és érzékletesen mutatja be, milyen érzelmek és ideológiák katalizálják a donbaszi háborút. Mint az sejthető, a front közelében, a katonai támaszpontok környékén és a szakadár államok határain komoly ellenőrzések zajlanak, így Michael Waltert is megállítják a katonák. Mikor kiderül róla, hogy német, a fegyveresek egyből elkezdik őt piszkálni azzal, hogy fasiszta, holott a középkorú riporternek legfeljebb a nagyszülei kerültek közvetlen kapcsolatba a náci Németországgal.
Egy másik epizódban pedig Walter a szeparatista csapatok egyik teátrális parancsnokával beszél. A groteszk módon agresszív viselkedésű és öltözködésű (tradicionális katonaruha, kitüntetések és jókora szőrmekalap) tiszt alsóbb rendű lényként bánik az újságíróval, és megalázó módon figyelmezteti, hogy pontosan írja le a szavait, melyek az ellenséget is egyértelműen fasiszta lázadók gyülekezetnek mutatják. A neofasizmussal fenyegetőző fasisztoid parancsnok találó szimbóluma az ukrajnai káosznak. Szergej Loznyica művében így nyilvánvalóvá válik, hogy nem is annyira az orosz-ukrán ellentét éleződött ki az utóbbi 4-5 évben, hanem egy még régebbi ideológiai probléma hatja át a szomszédos országokat.
Az újdonság az, hogy a szemben álló felek kölcsönösen fasisztának tartják egymást, és a hetven évvel ezelőtti nagy honvédő háború mintájára próbálják értelmezni küzdelmüket.
A Donyeci történetekben tehát a második világháború és a fasizmus árnya vetül a jelenkori háborús konfliktusra, ám ebben a filmben a honvédőket és a lázadókat nem háborús hősökként, hanem vagy fanatikus és kegyetlen harcosokként, vagy a túlélésért küzdő, egyszerű, megkeseredett emberekként látjuk.
A második világháborút és a fasizmust emlegetik a filmben, így mi is vonhatunk párhuzamot a két konfliktus között. Jóllehet, 1939-ban a Szovjetunió és a Harmadik Birodalom felosztották egymás között Lengyelországot, és a megszállás, majd a katyńi vérengzés után a Szovjetunióra is rásüthető volt a fasiszta agresszor bélyege, ám az 1941-es Barbarossa-hadműveletet követően Sztálin nacionalista retorikával (melyben „elvtársak” helyett „testvérek”-ként emlegette a nép tagjait, akiknek meg kell védeniük „az orosz anyaföld”-et) teremtette meg a nagy honvédő háború mítoszát, melyben a padlóra küldött Szovjetunió feláll, és hősiesen szembeszáll a fasiszta betolakodókkal. Ez a nagy ellenállásnarratíva viszont az ukrán-orosz konfliktusban és a Donyeci történetben azért nem működhet egyik szemben álló fél esetében sem, mert – mint Loznyica műve is rámutat – mindkét térfélen vannak elképesztő túlkapások.
A diktatúra szele csapja meg a nézőt az egyik jelenetben, melyben szeparatista katonák megállítanak egy buszt, és kitessékelik az utazó férfiakat.
Akár egy Jancsó-filmben, a parancsnok hosszú, patrióta és elmarasztaló beszédet tart a fejüket leszegő, fokozatosan a szégyen állapotába kerülő civileknek. A parancsnok szerint a fiatal és idős férfiak is ugyanolyan árulók, mint az ellenséges szakadárok, mert ahelyett, hogy hazájukért és bajtársaikért fegyvert ragadva a fronton harcolnának, civilben utazgatnak. Majd szintén a Jancsó Miklós-parabolákból ismerős rítus szerint az agresszív tiszt parancsszóra félmeztelenre vetkőzteti és besorozza a megszeppent átlagembereket. Láttunk már ilyet a Szegénylegényekben vagy Sára Sándor 80 huszárjában, Szergej Loznyica művében viszont az az elborzasztó, hogy ezek a fajta, alapvető emberi jogokat sértő túlkapások ma, a jelenben, tőlünk mindössze pár száz kilométerre történnek. Loznyica dokumentarista játékfilmjében teljesen mindegy, hogy ukrán vagy újorosz (Novorusszija a szakadár népköztársaságok gyűjtőneve) felségjelzésű katonák hajtanak végre ilyen vagy ehhez hasonló rítusokat (mint például a szintén a 80 huszár emblematikus jelenetét idéző vesszőfutás). Az ukrán rendezőt az érdekli, hogy Ukrajnában és Oroszországban ezek a rítusok kezdenek a mindennapi élet természetes részeivé válni, a XX. század meghaladottnak hitt, elnyomó mechanizmusai betüremkednek a XXI. századba is.
Még az említettnél is kegyetlenebb epizód vezeti be a nézőt abba, hogy a háborús konfliktus alatt kibontakozó új diktatúra milyen hatást gyakorol a társadalomra, az átlagemberre.
A Donyeci történetek talán legmegdöbbentőbb jelenetsorában a szeparatisták fognak el egy idősebb ukrán katonát, akit a sárga-kék ukrán nemzetiszín zászlóval a nyakában a nyílt utcán kikötöznek egy oszlophoz. A férfit két másik katona őrzi, azonban az egyszerű járókelőket a zászlóval és a fogoly nyakába akasztott provokatív felirattal (mely azt hirdeti, hogy a katona gyilkolta meg honfitársaikat és ismerőseiket, rokonaikat) hergeli a hatalom. Ebben a Jancsó stílusát idéző hosszú beállításban rögzített jelenetben az utca emberei fokozatosan átalakulnak megbocsátást nem ismerő, vérszomjas bosszúállókká: eleinte csak szóban inzultálják a katonát, majd ütlegelni kezdik a férfit.
Nemcsak fiatal, rosszarcú fiúk vesznek részt a „balhé”-ban, hanem idős asszonyok és fiatal lányok is gúnyolják, fotózzák, leköpik, megverik, megrúgják az „ellenség”-et.
Szergej Loznyica ezen a fájdalmas, kijózanító epizódon keresztül remekül megragadja a tömegpszichózist, melyet az ideológiák és a háborúk általában okoznak, és rámutat arra is, milyen veszélyes az Oroszországban és egész Kelet-Európában is újfent egyre gyakrabban alkalmazott, alternatív valóságot teremtő tömegmanipuláció.
A Donyeci történetek tehát kompromisszumot nem ismerő, húsba vágó, dokumentarista stílusa miatt abszolút életszagú és elkeserítően hiteles dráma.
Éppen ebből következik, hogy Szergej Loznyica nem kellemes délutáni kikapcsolódást kínál, habár a film tartalmaz pár igen humoros jelenetet, sőt komikus gegre felépített epizódot is. Ám ez utóbbiak sem a könnyed bohózat kategóriájába tartoznak, hanem keserű szatírák, melyek rávilágítanak a korrupt hatalom vagy a propagandagépezet működésmódjára (például mikor egy kórházban az ellátmány kezelője cinikus stílusban kioktatja az élelmiszer- és gyógyszerhiány miatt panaszt tevő dolgozókat arról, hogyan kell bőséges készletekként tekinteni a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokra).
De Loznyica nem is azért készítette amúgy lebilincselő, Cannes-ban díjazott (Un Certain Regard, legjobb rendezésért járó díj) és az Oscar-jelölésért is indított alkotását, hogy szórakoztasson, hanem hogy elkezdjünk komolyan aggódni amiatt, ami a szomszédos országban jelenleg is zajlik.
Donyeci történetek (Donbass), 2018. Írta és rendezte: Szergej Loznyica. Szereplők: Valeriu Andriuță, Natalja Buzko, Jevgenyij Csisztyakov, Thorsten Merten. Forgalmazza: Cirko Film Kft.
