Berlin. Legalábbis ez az úticél. Csípős novemberi szombat reggel, egy túl jól sikerült este után két óra alvással a hátam mögött vonatozok Ferihegy felé. Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című novelláskötetét kezdem olvasni, amit az egyik barátomtól kaptam kölcsön, de a negyedik oldal után lebukik a fejem, az ijedtségtől összerándulok, kiesik a könyv a kezemből. Talán nem most kéne bepótolnom három évnyi olvasást. Egyébként is már vár a reptéren a társaságom, a belpesti ifjúság, hogy folytassuk azt, amit minden harmadik éjszaka abbahagyunk, legyünk bármelyik városban.
Az egyik kedvenc zenekarunk koncertjére megyünk. The Growlers, kaliforniai szörf rock. Húszas éveim derekán sem tudok kinőni belőle, pedig hónapok óta mezőségi népzenét hallgatok a japán jazz mellett, s hajlamos vagyok elhinni, hogy ez már az érett felnőttkor jele. Miután a Duty-Freeben vásárolt Unicum is körbejárt, elmúlik az utazás és a kialvatlanság miatti hasgörcsöm. Nagy mértékben orvosság, szokták mondani, s valóban, a gyomorkeserű stabilan tartja pozícióját a magyarság identitástudatában, szerencsére az Y generációban is. Egyébként hetek óta nem alszok rendesen, ez a hétvége pedig a legkevésbé sem erről fog szólni. Valójában esélyem sem lesz rá, az inszomniás nagyivó pedig már egy feles után is hajlamos elhitetni magával, hogy tovább kell innia az ébersége fenntartásához.
Másfél nap semmire sem elég, pláne Berlinben. Ízelítőnél többre nem is számítottam. Ráadásul a városban töltött időnk nagy részét a sötétben, valamint közlekedési eszközökön tengettük. A metrószerelvények és az állomások állapota gyorsan leleplezi a várost. A történelem kiül az épített környezetre, Berlinnek pedig van némi köze Kelet-Európához, s ha a régi, elnyűtt ülések, a helyenként meglepően otromba épületek nem győznék meg a keletről érkezett utazót, az a tény, hogy zavartalanul ihatunk út közben és dohányozhatunk az utcán, garantáltan biztonságérzetet ad. Ezzel az otthonossággal szálltam át egyik járatról a másikra, tartottam a lépést a társaságommal egészen a koncerthelyig, ott viszont az első helyiségben eltévedtem. Sikerült találnom egy pultot, ahol öt euróért vettem egy korsó német sört és a biztonság kedvéért egy vodkát. A kitérőm miatt késve érkeztem meg a nagyterembe, ahol már javában játszott a zenekar. Alkalmi zenei újságíróként kitűnő érzékkel szoktam megtalálni azt a pontot egy klubban, ahol a legpocsékabb a hangzás. Ez most sem volt másképp, bár nem lennék annak a technikuscsapatnak a helyében, akiknek egy olyan hangárszerű monstrumot kell hangosítania, mint az Astra.
Mellettem egy korombeli lány magát kicsit sem zavartatva rágyújt, a szúrós tekintetek, amelyek bármelyik másik – akár magyarországi – klubban rászegeződnének, itt elmaradnak, és hiába vártam a biztonságiakat, ők sem érkeztek meg. Sőt, egyre többen gyújtottak rá. A füst váratlan és émelyítő szagától én is megkívántam a Domingómat, de – nem engedve a csábításnak – inkább elindultam az arra kijelölt kinti helyiségbe. Ahogy átvágom magam a tömegen, egy dal kellős közepén elszáll az áram a színpadon. Pár taktust még lejátszik a zenekar, aztán félig kiivott poharaikat megmarkolva visszavonulnak a backstage-be.
Mire visszaérek, helyreállítják az áramköröket, de három számmal később megismétlődik a baleset. Újabb kényszerszünet. Összekacsintok a körülöttem állókkal, a beavatottak sejtelmességével, pedig nagyon furcsán érzem magam a tömegben. Úgy tűnik, mintha senki sem valamilyen meghatározott céllal érkezett volna ide, csak úgy véletlenül összegyűlt kétezer ember meg egy zenekar az épp ilyen esetlegesen összebarkácsolt térben. A második áramszünet után észrevehetően részegebben érkezik vissza a zenekar, ráadásul megjelenik a színpadon egy eddig ismeretlen férfi szólógitáros női haspólóban, svájci sapkában. Néhányan az első sorokban, csalódva a hangtechnikusokban és a beborult zenészekben, elkezdik az üres műanyag söröspoharaikat a színpad felé dobálni. Amikor azt gondoltam, ennél szürreálisabban nem alakulhatna az este, a csillagmintás overálban totyogó énekes a mikrofonjával baseball-ütőt játszva próbálta visszaütögetni a poharakat, az egyik találat viszont megint szétkapcsolta az áramot.
A Dürer Pincében egy-egy zajzenei, a szó minden értelmében földalatti összejövetelen nem lepődtem meg a legextrémebb interakciókon sem, de oda éppen ezekért az élményekért jártunk. Egy nyugat-európai fővárosban egy kiemelt jelentőségű zenekar koncertjén kicsit váratlanul érintett ez a zsigeri, áporodottan sörszagú performativitás, de félretéve a bennem évek óta gyökeret vert kritikus identitást, feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is kellene azt kapnom a pénzemért, amit előzetesen elvártam az estétől.
Összegyűjtöttem a barátaim, hogy nyolc átszállás után megérkezzünk egy már bezárt kocsmába, amit berlini magyar kapcsolatunk a kedvünkért nyitott ki újra. Az Unicum elfogyott, de amikor Németországban privát magyar kocsmabuliban veszel részt, a vendéglátó ország iránt mutatott tisztelet jegyében nem szabad megvetni a legkülönfélébb német röviditalokat. Megint én iszom a legtöbbet, én alszom a legkevesebbet, hogy másnap az egész újrakezdődjön. Még egy hetet nem bírnék ki így. Vissza akarok menni a négy fal közé, távolra kerülni az ingerektől. Vizet inni, aludni, aludni.
Borítófotó: Pbs Twimg
