Sorvezetőnek kölcsönöztem a címet a költőtől (aki egyben festő is, tudós, és kamarazenész), mert könnyen szétszaladna tollam (a virtuális éppúgy, mintha lúdtollal írnék valóban), annyira meglepő, gazdag, a magyar hagyományoktól markánsan különböző, szikáran mediterrán líráról vélekedek Uri Asaf verseiről szólva. Önmagában még nem minősítés, ha azt állítom róla, hogy költészete egzotikus, implicit filozófiája is az, és szeszélyes, mert bár végtelenül gondolatgazdagnak érzi az olvasó akár a versformájú, akár a prózainak tűnő beszédeit, azok nagyobbrészt alogikus, álomszerű, mondhatni, bújócska játékot játszanak az olvasójával. Dolgomat könnyítendő teljes terjedelmében idézem tehát az ez évben megjelent, A rózsa türelme című kötetében szereplő költeményt.
Önarckép
Szerencsére, a színek
Fakulását nem észlelem:
Vászonarcom alig néhány pontból áll,
Az egymásba szőtt szálak keresztezésein
Kort, születést ki lehet találni.Képzelet nélkül nem létezem.
Ez rózsaszín, az pedig sárga,
De sehol igazi bőrszín,
Vagy átlátszóba hajló szürke,
Mely számomra nélkülözhetetlen.
Nem kockáztathatok itt meg egy aprólékosabb elemzést, hiszen most elsősorban a méltatás a dolgom, arra mégis felhívom a reménybeli olvasók figyelmét, hogy ez a vers valóban önarckép, azaz képileg értetheti csak meg magát, a benne rejlő „műalkotás mint tükörjáték” gyanánt, amely tükörnek tekinti a kifeszített vásznat. A tükörkép eszerint kereszteződési pontjaival adja meg az ARC történetét, egzisztencialitását – mármint annak az olvasónak (itt nézőnek), aki érdeklődik ezen „adatok” iránt. Bámulatos játékot rejtett bele ebbe a tükör-kép szerkezetbe a költő, hiszen a második versszakban épp azt a színt nevezi meg a valódiság kritériumaként, amelynek az időben folyamatos bekövetkezését – üdvösen – nem észleli („Szerencsére, a színek / fakulását nem észlelem”). Itt pedig, a tükör-szakaszban (mert hiszen a két versszak tükrözi egymást) ezt mondja: „De sehol igazi bőrszín, / Vagy átlátszóba hajló szürke, / Mely számomra nélkülözhetetlen.” Gyermekien természetes ellentmondás ez, benne a dac is – és a filozofikum; hiszen a második versszakot ezzel kezdi: „Képzelet nélkül nem létezem.” Röpke értelmezésemben tehát az arc és képmása között még ott a képzelet, amely nélkül nem egzisztálhatna sem az egyik, sem a másik fél. Sem az arc, sem a képmása. Vagyis a játék nélkül nem konstituálódhatnék semmiképp, aminek a terminus technikusát a szabadság fogalmában is fölfedhetem.
Még a nyáron megnézhettem az Uri Asaf néhány festményéből álló kiállítást, és a versek izgalmával, töménységével versengő képek között megpillantottam egy kis noteszt, emlékem szerint a falra függesztve, amit persze azonnal fellapoztam. Ritka örömérzet áradt szét bennem a füzetet böngészve, már maguktól a vastag ceruzavonásoktól is, szinte függetlenül attól, hogy a bejegyzés egy kép vázlatát vagy valami gondolatot, esetleg álomtöredéket rögzített; az asafi művészet egyedi varázsa talán ebből is ered: az észlelés, a reflexivitás és az érzékelés különböző módjai között minduntalan felszámolódnak a határok, hiperszinesztéziás élményt közvetítenek a képek csakúgy, mint a szövegek, és természetesen nem csak közvetítik, hanem generálják is nézőjükben vagy olvasójukban ezt az élményt. Ami végeredményben akkor is derűs, ha a szembe vagy szóba került motívum éppen szorongatóan sötét, keserű.
„De sehol igazi bőrszín, / vagy átlátszóba hajló szürke.” Idézem újra az Önarcképnek ezt a két sorát, amelyek, minél tovább időzőm el rajtuk, annál szorongatóbb nosztalgikus emlékezésre indítanak – akár a legközelebbi múlt időre. Az éppen csak elmúltra, ami szinte azonnal süllyed alá a feneketlen régmúltba. Gondolhatom, persze, ezt csupán bennem idézik elő Asaf verssorai, vagy látomásokat generáló, merész, mégis végtelenül diszkrét festményei, amelyek első látásra absztraktnak hatnak, ám elég néhány percnyi önfeledt figyelem, és az áttetsző szürkeségben valódi bőrszínek tünedeznek elő, mozdulatokkal, fákkal, örvénylésekkel, egészen a mondható történések határaiig. Túl a megtörténteken, és innen a történni készülőn. Uri Asaf ugyanebben az évben közölte a Kafka képekben című, műfaji határokon keresztülsuhanó beszédszöveteit, amelyeknek nem minden darabja foglalkozik közvetlenül Kafkával, Kafka alakjával, méghozzá azért sem, mert esetenként olyan közel lép vagy éppen invazíve belép Kafka szellemterébe, hogy – hasonlatosan a fentebb szóba hozott festményekhez – a köztudatban megrajzolódott Kafka-kép feloldódik, és áthatolható közeget kínál a költő-festő absztrakt vagy nagyon is konkrét figuráinak. Reflexióinak. Gondolatainak, illetve látomásainak, amelyek érzékisége az olvasó szeme láttára spiritualizálódik. Idézek a könyvből:
„A szénatom nem alkuszik: minden korban ilyen a halottak füstje. A fekete koromtól megszabadítottalak, a korom szemcséitől megváltottalak. Az arcodat tisztítom, álmom a koromról szól. Látom, ahogy a nagyapám keze és arca feketedik. Legjobb, ha elsimítom. Feketével feketére írok, a karjára írok, ebből kibontakozik a végtelen erőszak és a megsemmisíthetetlen vonzalom története.”
Azzal kezdtem, ugye, hogy Uri Asaf a szikár mediterrán költészet első mestere itt nálunk, az övéhez hasonló lírai beszédmóddal én legalábbis itthon még nem találkoztam. Persze olyannal sem, ami ilyen evidensen merít egyszerre az élő ember álmaiból, s ugyanennek az individuumnak a szédítően ősi, vallási és bölcseleti beágyazottságaiból, Jung terminológiájával szólva: archetípusaiból. Uri Asaf, úgy érzem, nem szintetizálni törekszik a modern romantikus eredetű, individuális géniuszt és a természet szerinti eredetiséget, zsenialitást, hanem ráhagyatkozva spontán ihletettségére, egyszerre hagyja beszélni hol egymással, hol egymás mellett a kettőt, félig magába zárkózottan és a mindenkori időjárás derűjével.
