Az olasz horror legendás alkotója, Dario Argento leghíresebb filmjei közé tartozik a Három anya-trilógia első két darabja, a Sóhajok és a Pokol. Előbbiből készített remake-et Luca Guadagnino (Vakító napfényben, Szólíts a neveden) azonos címmel, mely tulajdonképpen nem is feldolgozás, hanem egy, az eredeti által ihletett teljesen új, a horror nagymesterének klasszikusához képest talán már túlságosan is komplex film.
Külföldi és hazai filmkritikusok is írnak arról, hogy az utóbbi egy évtizedben a nyugati horror reneszánszának lehetünk szemtanúi.
A „poszthorror”-ként is emlegetett új hullámba olyan alkotásokat szoktak sorolni, mint a Babadook, a Valami követ, A boszorkány vagy az Örökség. De szerzői horrorfilmek is szerepelnek a listán, mint Darren Aronofsky anyám!-ja vagy a Nyers, Julia Ducournau groteszk felnőtté válási története. Ezek persze annyira nem eredeti alkotások, hiszen a hatvanas-hetvenes évek modern horrorjaiból (A ház hideg szíve, Rosemary gyermeke) és a kétezres évek távol-keleti filmjeiből (Kör-sorozat, Két nővér) egyaránt táplálkoznak.
A poszthorrorok közös jellemzője az adott mű alapmítoszának (sokszor démonok vagy boszorkányok összeesküvése) részletes kidolgozása és a borzalom lassú felépítése.
A kortárs nyugati horrorfilmeknek ez a komplexitása és mélysége ugyanakkor a nemezise is, mert alkotóik általában a végső, sokkoló jelenetben a hatás oltárán feláldozzák, a levegőben lógva hagyják a mű jelentését. A Dario Argento azonos című klasszikusa alapján készült Sóhajok is pontosan ugyanebbe a hibába esik.
Luca Guadagnino műve persze zseniális, művészi horror, azonban a finálé atombomba helyett csak egy nagy láda dinamitként robban.
A Sóhajok olasz eredetije 1977-ben készült, és a helyi horrorciklus egyik kiemelkedő darabjává vált. Sőt, a Sóhajok a giallókat (thriller, krimi és horror hibridjei) is rendező Dario Argento pályájának csúcsteljesítménye a Mélyvörös és az Opera mellett. Csúcsteljesítmény, mert ahogy Argento többi műve, úgy a Sóhajok sem egyszerű horrorfilm. Nem is annyira a története komplikált, sőt a sztori a Luca Guadagnino-filmhez képest egyszerűbb és lineárisabb. Az olasz mester barokkos stílusa, szín- és zenehasználata, illetve vágástechnikája miatt alkotott maradandó filmeket. Az 1977-es Sóhajokban a boszorkánymítoszt nem annyira a forgatókönyvben megírt cselekmény, hanem a nyomasztó, vörös, lila és narancsszínű fényekkel bevilágított iskola, a különleges, démoni szimbólumokkal díszített falak, az antik és keleties hatású tárgyak, titkos ajtók, tekintetek, gonosz kacajok és persze a színfalak mögül hallatszódó suttogások alakították ki.
Az új filmet már csak azért sem lehet lelketlen újracsomagolásnak nevezni, mert a rendező meg sem próbálja imitálni az eredeti stílusát.
Guadagnino lelkes rajongója Dario Argento eredetijének, gyerekkori álma volt, hogy elkészítse a Sóhajokból a saját változatát. Jóllehet, maga Argento szkeptikus volt a remake-kel szemben, és azt nyilatkozta, hogy szerinte értelmetlen újrázni az 1977-es filmet, mivel az az eredeti stílusa nélkül, nagy változtatásokkal már teljesen más mű lenne, ha pedig hűek akarnának lenni alkotói az eredetihez, akkor szimpla másolatként hatna. Szerencsére Luca Guadagnino inkább az előbbi utat választotta, és teljesen más irányba vitte el a Sóhajokat.
Az új Sóhajok azért megőrizte az 1977-es változat alaptörténetét.
Ebben a filmben is egy Susie Bannion nevű fiatal lány érkezik 1977-ben Nyugat-Berlinbe, hogy a Markos Táncakadémián tanuljon. Guadagnino művének csavarja, hogy a képbe már a prológusban bejön egy Josef Klemperer nevű pszichoterapeuta, a ráció embere, akihez az iskola egyik félőrült diákja, Patricia fut segítségért, mert szerinte a Markost a Gonosz, pontosabban annak szajhái, boszorkányok tartják markukban. Miközben a második világháború alatt eltűnt felesége után kutató Klemperer nyomozásba kezd, a tehetséges Susie egyre közelebbi kapcsolatba kerül szigorú, de joviális oktatójával, Madame Blanc-nal. Susie barátnője, a Patricia eltűnése miatt szomorú Sara pedig egyre gyanakvóbbá válik az intézménnyel és mestereivel szemben. Ezalatt a háttérben a „német ősz” nevű tüntetéssorozat és a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakció (RAF) véres terrorakciói zajlanak. Ahogy a társadalmi-politikai események a csúcsponthoz közelednek, úgy kerül szóba a tánciskola oktatóinak körében egyre gyakrabban egy nagy esemény közeledése, melyben a kiválasztottnak hitt Susie-nak is fontos szerepet szánnak.
A rajongóknak nyilvánvalóan hiányozni fog a Dario Argento horrorjainak hangulatát meghatározó progresszív rockzenekar, a Goblin, melynek a Sóhajok mellett többek között a Mélyvörös, a Tenebrae vagy a Phenomena túlvilági és fülbe mászó dallamait köszönhetjük. Persze Luca Guadagnino művének zenei anyagára sem lehet panasz, mert az a Thom Yorke készítette a filmzenét, akit a Radiohead és az Atoms for Peace alternatív rockbandákból is ismerhetünk.
Nemcsak a hangulat és a zene van a helyén, de Luca Guadagnino mesterien bánik a párhuzamos cselekményszerkesztéssel is.
A próbák és a táncok hátborzongató, katartikus pillanatai a filmnek, a vágás miatt minden dobbanásnak, izomrezdülésnek ereje és jelentősége van. Zseniális ötlet volt több haláljelenetet úgy komponálni, hogy azok bár egy másik térben, de szinkronban legyenek a különleges koreográfiákkal. Tulajdonképpen ezek a párhuzamos vágások érzékeltetik legszemléletesebben a Markos Táncakadémia alapkonfliktusát, a szépség, a művészet és a halál, a boszorkányrituálék feszültségét.
Az új Sóhajok a stílusváltáson (barokkos hangulat helyett letisztultabb és nyomasztóbb atmoszféra jellemzi Luca Guadagnino művét) túl legalább két lényeges ponton változott az eredetihez képest. Egyfelől a politikai dimenzió biztosít pluszjelentést a friss változatnak, másfelől a történet iránya és a főhős karakterének útja teljesen más, mint Argento klasszikusában. A boszorkányok politikai értelemben ugyanolyan szélsőséges fanatikusoknak tekinthetők, mint a Vörös Hadsereg Frakció, a Vörös Brigádok vagy akár az Iszlám Állam tagjai, ugyanakkor egyfajta rend és tradíció képviselőiként szemben is állnak a káoszt elszabadító terrorista csoportokkal (jól érzékelteti ezt az iskola elhelyezkedése: a Markos a berlini fal mellett áll). Kérdés persze, hogy az egyén testét-lelkét ellenőrző és kiszipolyozó diktatúra jobb alternatíva-e az istentelen és erőszakos káosznál?
Már a film elején érzékelhető, hogy a boszorkányok nem egységes, gonosz frakciót alkotnak.
A Markos Táncakadémia szemben áll a XX. században leszerepelt racionalitással és a férfiak által uralt társadalommal (érdekes párhuzam lehet, hogy a RAF alapítója és vezetője, Ulrike Meinhof is nő). Ugyanakkor Madame Blanc és a rejtélyes, háttérből manipuláló névadó, Markos osztja meg az intézmény oktatóit. Blanc szenvedélyesebb, a művészetet pártolja, fontosabb számára az önmegvalósítás, míg Markos és hívei a művészetet csak eszköznek használják a nagyobb, vallásilag motivált céljaik eléréséhez, és az individuumot is a nagy egésznek rendelik alá.
Sőt, a Sóhajok, ha nagyon erősen sugall valamit, akkor az a ráció kudarca egy olyan világban, amit elhagytak az istenek.
Nincs semmilyen hagyományos vallási jelkép a filmben. Olyan, mintha a holokauszt után a keresztény morál teljesen eltűnt volna a nyugati világból, és a földi pokolban csak a káosz maradt meg, amit az ész nemhogy megfékezni nem képes, de a pusztító technikai eszközökkel még táplál is. Ennek szimbóluma a megtört, inkább passzív, idős pszichoterapeuta, aki kénytelen teljes mértékben felülvizsgálni racionális világképét, hogy egyáltalán gyanakodni kezdjen Patricia homályos beszámolói alapján a Markos Táncakadémiára.
Politikai szinten tehát igen komplex filmparabola a Sóhajok, melynek van még néhány rétege. Fontos ugyanis a nőiség és az anyaság kérdése, hiszen a film főszereplői kivétel nélkül nők, akiket az ősanyák (Könnyek anyja, Sötétség anyja, Sóhajok anyja) egyike tart a markában, és a fiatal, vonzó lányokon szó szerint élősködik. A Sóhajok radikálisan szembehelyezkedik a tradicionális patriarchális ideológiával, és azt is bemutatja, hogyan szabadul meg a nő a külvilág és az anya mint mindent bekebelező ősanya kötöttségeitől, és tanul meg a hagyományos genderszerepektől független egyén lenni a tánc által. Ezért is lenne fontos, hogy diadalt arasson a Blanc-féle művészetet pártoló irányzat, hiszen a művészet, a szenvedélytől és erotikától túlfűtött tánc a kulcsa a nő nővé válásának, saját érzelmei őszinte megélésének és így felszabadulásnak.
Ezért Blanc a diktatúrán belül érdekes módon a jó anyát képviseli, míg Susie édesanyja és Markos a porontyaikat megfojtó rossz anyák.
Annyi minden van tehát a Sóhajokban, hogy akár egy külön könyvet is lehetne írni róla.
Éppen ezért a film egyetlen, igazán nagy hibája, hogy ezt a rengeteg réteget az alkotóknak nem sikerült ízlésesen egymásba fésülniük, ami miatt a cselekmény záró szekvenciája (epilógusa – ugyanis 6 + 1 felvonásra osztották a film készítői a Sóhajokat) kifejezetten erőtlennek és üresnek hat. Luca Guadagnino hirtelen, szinte légből kapott megoldásokat kínál egy igen sokkoló finálé után, mely így nem kap igazi értelmet, sőt az utolsó jelenetekből visszatekintve hatásvadásznak tűnik.
A Sóhajok stáblistája alatt „miért?”-ek záporozhatnak a fejünkben, de ezek az összezavarodottság, nem pedig az elégedettség „miért”-jei.
Kár az utolsó 30 percért, ám hibái ellenére Luca Guadagninó Sóhajokját többször fogjuk emlegetni a jövőben példaként, ha azt szeretnénk szemléltetni, hogyan kell remake-et készíteni. Sőt azt is meg merem kockáztatni, hogy egy új horrorklasszikus született, mely egyenrangú az 1977-es Argento-féle eredetivel.
Sóhajok (Suspiria), 2018. Rendezte: Luca Guadagnino. Írta: David Kajganich. Szereplők: Dakota Johnson, Tilda Swinton, Mia Goth, Chloë Grace Moretz, Ingrid Caven, Angela Winkler, Jessica Harper, Renée Soutendijk. Forgalmazza: Cinetel Kft.
