Lucy Strate avagy a Kilencek Tanácsa címen mutatták be szilveszterkor Arisztophanész komédiájának átdolgozását a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban. Sardar Tagirovsky asszociációkon, a hagyományon és a zene erején nyugvó rendezése meggyőz minket arról, hogy nincsenek lehetetlenek.
Háború van – nem csak Hellászban, hanem körülöttünk mindenhol a világban.
Mind felelősek vagyunk ebben a kialakult helyzetben, nem csak a harcban vért ontó férfiak, hanem a nők is, hiszen a tűrés beleegyezés, vagyis passzív hozzájárulás. Együtt viszont megállíthatjuk a háborút. Nőtársaim, együtt tehetünk ellene! Fegyverünk nem kard, hanem a női furfang. „Egyikőnk az életét áldozta a békéért, de az ő nevét most nem mondjuk ki, hiszen tudjátok, kiről van szó. Na jó, mégis kimondjuk: Lucy Strate.”
Familiáris megszólítással indul Sardar Tagirovsky legújabb rendezése. A színészek közvetlenül, néha közhelyekben beszélve fordulnak hozzánk nézőkhöz, egyenrangú játékosként kezelve minket. A párbeszédek bármikor megállíthatók, a cselekmény interaktívan alakul az előadás első egységében. A díszlet és a szorosan hozzátapadó hangulat nyomokban antik elemeket tartalmaz, ahol a nyitó kardalt talkshow-ra emlékeztető beszédhelyzet és frázisok váltják fel.
A folytatásban hasonló megoldásokat tapasztalunk: a tradicionális drámai eszközök inkább jelentenek kiindulási, mintsem igazodási pontot.
Modern demokráciánk a képernyők előtt zajlik, a közösség rítusai pedig leginkább a koncerteken élhetők át. Ebből a felismerésből kiindulva fordítja ki a rendező az eredeti komédiát, Arisztophanész jól ismert Lüszisztratéját.
Az előadás kezdetekor a nézősereg a színház aulájában várakozik. A férfiakat és nőket különválasztják, a nők a színpadra épített amfiteátrumba mennek, míg a férfiak lent maradnak. Ami innentől fogva zajlik a nők körében, az kísérlet valami titkos, ősi közösségnek a felélesztésére.
Kortól függetlenül olvadunk egy női masszává, egy akarattá, amely szerelemre, családra, nyugalomra, azaz békére áhítozik.
Ezekért mindenre képesek vagyunk – háborút hirdetünk a háború ellen. Erato érzéki illatolaját csepegtetik bőrünkre a nővérség illatos keneteként, miután egy torokkal zengjük eskünket. A közösségi élmény fokozásaként a bekészített szövegkönyvből nézők is felolvasnak. Ez az improvizáció érzetét kelti, hiszen láthatóan nincs minden jelenethez egy‑egy színésznő rendelve. A jelentősebb mondatok többszörösen ismétlődnek: kialakul a női hangok polifóniája.
Az amfiteátrum imitálta kozmikus kasban a nők feszengés nélkül beszélhetnek (szexuális természetű) problémáikról.
Az újrahasznosított antikvitás mitológiai történetekkel terhelt, amelyekben a megjelenő alakok egyfajta férfi-női archetípusokként értelmezhetőek. Megjelenik Ikarosz, Kentaur, Narcisszosz, Küklopsz és társaik, illetve a kilenc múzsa. A múzsák szerepét a színésznők öltik magukra, akik a már meglévő hellászi nők maszkjaira kennek ezzel a gesztussal újabb réteget. A karakterek ilyen módon összetettnek tűnhetnek, ám a játékmód és a nagy adag önirónia eléri azt, hogy a rétegeltség szórakoztató legyen, ne pedig túlelemzéstől fojtogató. Az előadás azután kezd el teljes valójában kifejlődni, hogy a körszínpad adta magzatburokból kiszakadunk, és újra egyesülünk a nézőtéren széthasított feleinkkel: nők a férfiakkal, férfiak a nőkkel.
A díszlet, amely belülről, lépcsői segítségével ókori színházat imitált, kívülről sokkal inkább hasonlít egy űrhajóra, vagy éppen sárga tengeralattjáróra.
Falán nagy, kör alakú ablak, amely középen szétnyitható, a kör tehát minduntalan szakadásra van ítélve – ezen az átjárón lépnek színre a játszók a karakterek bemutatásakor –, ugyanúgy, mint az emberekről szóló történetben, ahol az isteni büntetésről hallunk az ember hübriszének tükrében.
A sárga tengeralattjáró képzeletbeli legénysége extravagáns jelmezekben látható:
világító lámpás fejdísz, élénk arcfestés, suhogó kelmék, platform cipők valahol az ókori görög és a steampunk inspirálta divat határán. Hasonlóan a tavalyi évadban bemutatott Alice című előadáshoz (amit Bocsárdi László rendezett, nem Sardar Tagirovsky, ám a stílusbeli rokonság és a sepsiszentgyörgyi színház tetten érhető fogékonysága a szürrealitásra talán így is érdekes lehet) csakhamar rá kell jönnünk, hogy itt is a fantázia egy alternatív dimenziójába csöppentünk, még akkor is, ha jellemzően nem új dalok illusztrálják a cselekményt, hanem a Beatles ismert számai. A tolóajtó-technika hasonló, de Alice stilizált módon utazik, míg a kilenc múzsa látszólag egy helyben marad, s hozzájuk érkeznek a „talkshow” résztvevői.
A háború által megnyomorított elme visszakúszik a tudatalattija ismeretlenjébe, ahol gyermek módjára játssza el a felnőttek történetét.
Ez a világ úgy épül fel, mintha a közönség egy óriásira nőtt kisgyerek lenne, a színpad pedig a játszótere, a szereplők a kreatív látásmód túlrajzolt alakjai – a múzsák inkább hasonlítanak szuperhősökre, mintsem a művészek ihletőire, míg a férfiak bábszerű jelenségeknek bizonyulnak. A sárga tengeralattjáró az a babaház, amelyben minden őrültség megtörténhet. Rengeteg dal, még több mitológiai mese és az eredeti dráma sokszor ismételt sorai adják a szakadozó szüzsét.
A szuperego születését élhetjük át, ahol az eszmék kavarognak, a normák nem alakultak ki teljesen.
Még a szexualitás, az agresszió és a kötelesség fogalmai sem nyerték el végleges formájukat. A keserves vajúdás az alkotás intim szférájához tartozik, s ez ugyanolyan mértékben magában foglalja a dalok által létrehozott emocionális tartalmakat, mint a szöveg és a látvány egyvelegét. Érzékletes szólóival kiemelkedő vokális teljesítményt nyújt Benedek Ágnes és Korodi Janka, akiket legtöbbször a többiek kórusa kísér. A koncertelőadás egyszersmind az önmagát ismétlő történelem szatírája. Az egész Hellászt háborúban tartó erő ugyanaz, amely az általunk ismert világot több alkalommal harcba taszította a múlt században. Mit mond számunkra a háborúról ez az előadás? Csak azt, amit a Beatles is mondott egy interjúban: „Nem szeretjük”. Nem szeretni kell, hanem tenni ellene.
Lucy Strate avagy a Kilencek Tanácsa. Rendezte: Sardar Tagirovsky. Játsszák: Kovács Kati, Benedek Ágnes, Pál Ferenczi Gyöngyi, D. Albu Annamária, Szalma Hajnalka, Gajzágó Zsuzsa, Vass Zsuzsanna, Korodi Janka, P. Magyarosi Imola, Nemes Levente, Derzsi Dezső, Mátray László, Erdei Gábor, Beczásy Áron, Kónya-Ütő Bence, Fekete Lovas Zsolt, Nagy Alfréd. Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy, 2018. december 31.
A fotókat Barabás Zsolt készítette.
