Spiró György rendhagyó, de tőle nem szokatlan nyelven megírt regénnyel jelentkezett. Kőbéka című könyvének műfaji besorolását maga a szerző adta meg: „mesély”. Az elbeszélés regényes voltát, a szatirikus szöveg mibenlétét magyarázó kifejezés az elmúlt években sokszor előforduló műfajra, a disztópiára mutat. A szerző egy interjúban meg is indokolja a döntést: mint mondta, a jelenlegi állapotokról képtelenség realista regényt írni, így maradt számára eszközként az abszurdba hajló szövegalkotás.
A regény lapjain azonban, miközben nyilvánvalóan megvalósul a szerzői szándék, a fentieknél jóval több jelenik meg. A szöveg ugyanis nem csupán egy vagy több fejtetőre állást, abszurditást, lehetetlenséget mutat, hanem tulajdonképpen az összest. A Kőbéka így lett, ahogy azt Pogrányi Péter egy kritikájában megfogalmazta, „a kiábrándultság és a szépirodalomba fojtott düh új mértékegysége”. A mindenkorié, teszem hozzá. Ez utóbbiról már Smid Róbert ír recenziójában, ahol az „általános érvényű filozófiai regény” megjelölés lehetőségét veti fel, a klasszikus, voltaire-i értelemben. Spiró új kötete kapcsán érdemes tehát nem csak az olvasásban és értelmezésben, de az olvasottak és az ábrázoltak összevetésében is túllépni a földhözragadtság (esetünkben a politikai kontextus) mezsgyéjén. Ez utóbbi természetesen azt a veszélyt rejtheti magában, hogy az a mű, melynek értékét kizárólag egyik, vagy másik (vagy harmadik stb.) oldal éles bírálata adja, e nélkül összezuhan, mint tartalmát vesztett forma. A Kőbéka esetében azonban ilyenről szó sincs, a főhős, Melák Kálmánka története, kalandjai és elmaradó fejlődése valóban világleírás, szarkasztikus látlelet az emberi bornírtságról, a hatalom természetéről és még sok egyéb másról.
A történet több jól körülírható epizódra bomlik.
Záp községből indul valamikor napjainkban, hogy aztán a főhős megforduljon a ’45 utáni Magyarországon (egészen pontosan a lipótmezői elmegyógyintézetben, ahol egy, majd később megszülető történésztől tudja meg az ország történelmét) és a távoli jövőben. Az utolsó szcéna pontosabban meg nem határozható, de annyi bizonyos, hogy a tehenek dinoszauruszokkal együtt legelnek. Nem a linearitás hiányzik a szöveg időbeliségéből, hanem inkább arról van szó, hogy a különböző korok egymáshoz alig kapcsolódó módú szerepeltetése nem központi kérdés a regényben. Vagy ha az, akkor azért, hogy megmutassa: a jelenetek ugyan korról korra más színfalakkal, más mellékszereplőkkel zajlanak, a változatlan együttható (az egyszerűség kedvéért: az emberi hülyeség) végig megmarad. A regény narrátorának hálás szerep jut: a Kálmánka fordulatos életéről szóló beszámolóban nem kell bajlódnia azzal, hogy egy-egy színteret részletesen is bemutasson. A befogadó viszont, ha nem kellően tájékozott, első olvasásra akár botladozhat is. Persze mindezért bőven kárpótolja a létrejövő helyzetek komikussága, amihez a történelmi események felületes ábrázolása társul – nincs szükség részletes bemutatásra, tudjuk, amit tudunk, ez sem jobb kor, mint bármelyik másik.
A Kálmánka által végigjárt út minden állomása mutatja az adott kor jellegzetességeit.
Szó van itt basáskodó hatalomról és kollaboráns ellenzékről (két párt van, a kormánypárt és a kormánypárti ellenzék), a politikai kommunikációról (megrázóan pontos szakasz ez a regényben, a Királyi Kollégiumban, ahová Kálmánka bekerül, a retorika tantárgy arról szól, hogy „hogyan fejlődött az emberiség a római jogi érveléstől az artikulátlan ordításig”). A szélsőségesség minden megjelenési formája megkapja a maga decensen ironikus leírását, a nemzetet a gyufagyártás albán kézbe adásától féltők („nem, nem, soha”, mondják kórusban) épp úgy, mint az ENSZ hiperszenzitív odafigyeléssel kiválasztott főtitkára („a bácsika félzsidó, félbarna, félfehér, félárja, félburmai, félindonéz, félspanyol, félhomoszexuális. Nehéz volt rátalálni, a dalai láma kiválasztásának szakértői segítettek.”)
A fent soroltak azonban csak a felszín, ami a regényt illeti.
Nem szokatlan és nem meglepő, hogy a biztos kezű és minden szempontból kellő tudással bíró író, Spiró mindezt egy regénybeli tablóra képes felfesteni. A lehetséges olvasatok azonban több réteget is mutatnak, tele drámaisággal. A mindentudó narrátor nézőpontja vizsgálatakor hamar kiderül, hogy az eseményeket és benne a főhős mozgását kívülről (még pontosabban felülről) látó és elbeszélő alapvetően részvétlen hangja provokálja az olvasót.
Nem Melák Kálmán válik szimpatikussá, ő ugyanis alapvetően semmilyen, azon kívül, hogy jellemzően buta.
Nem erkölcsi hős, és nem is válik azzá, szerepe, hogy rajta keresztül a teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságot láthassuk. A narráció gazdája szenvtelenül meséli el az újabb és újabb lehetetlenségeket, miközben minden kétséget kizáróan egy embert látunk ezekben a helyzetekben szenvedni, keveset örülni, sodródni, elveszni és újra felbukkanni. Kálmánka nem hogy nem ural semmit, de még az sem mondható, hogy ő bármihez is hozzá volna kötve.
Saját sorsának eseményei – erről is tájékoztat a narrátor – kevés reakciót váltanak ki belőle, önreflexió nincs, honnan is lenne.
A Kőbéka ezek alapján távol áll például Schwajda György Rátóti legényanyájának Józsi nevű főhősétől, aki nem csak az abszurd közeggel fordul szembe, hanem saját sorsának, amennyire lehet, kézben tartója is. Józsit végül halálra kövezik, mert nem bírják elviselni, hogy ötletei, felvetései egy normális világot építenének, addig Kálmánka esetében ennek közelében sem járunk, a Kőbékának semmilyen értelemben sincs főhőse. Kálmánka egy narrációs eszköz, egy jól dekódolható jel, ami a különböző körülmények között pontosan mutatja az adott közeg jellemzőit.
Így a regény elsőrendűen semmiképpen sem disztópia, még kevésbé (poszt)posztmodern Odüsszeia.
Magam sci-fiként kategorizálnám, egy olyan szépirodalmi sci-fiként, ahol az emberiség életében megjelenő vélt vagy valós hatások mindent felülíró működését figyelhetjük meg. Elvileg és az ábrázolt gyakorlatban is élőlények töltik meg a könyv lapjait, viszont végigolvasva egyértelműen látszik, hogy pontos a címadás: a kőbéka, mint az élővel gúnyolódó élettelen, és mint a főhős egyetlen valódi „beszélgetőtársa”, egy szóban foglalja össze a regényt. Kálmánka nem él, csak létezik, a környezetében élők úgyszintén. Talán a kőbéka tényleg az egyetlen valós létező, legalábbis nem ígér mást, mint amit adni képes.
Szentencia és bonmot viszonylag sok található a kötetben.
Ezek szerepe nem elhanyagolható, még ha egy idő után kiszámíthatóan érkezik is némelyik, nem is beszélve a karakterhumorról, lásd például az oroszábrázolás egyik elcsépelt klasszikusát, a hidegtűrés leírását a szibériai helyszínen. Az sem feltétlenül erőssége a kötetnek, hogy található benne jó pár végtelenül leegyszerűsített mondás, már-már közhely. Például a mesterséges intelligencia fejlődéséről beiktatott pár mondatos kisesszé a betáplált emberi gyarlóságokról tankönyvízű és felesleges. Különösen azért az, mert a Kőbéka ilyen értelemben önmagában egy (és nem is kis) esszé az emberi bölcsesség és a műveltség, a szolidaritás és az együttműködés fontossága mellett, valamint az emberiség évszázados bűnei ellen. Ezzel együtt ezeket a részeket elbírja a regény, nem válik didaktikussá.
A jól adagolt és helyénvaló bölcsességekből van több, ezek közül számos lehetne jellemző mottója mind a kötetnek, mind az olvasatnak.
Kálmánka érzelmi életének fontos – és talán kizárólagos, ha nem számítjuk állandó éhségérzetét – szereplőjéről meséli az elbeszélő, hogy „a pszichológusok szerint áldott jó természete van, és száz évig fog élni, ha továbbra sem figyel oda ara a rengeteg hülyeségre, amit hall”. Melák Kálmánka is így megy az egymással látszólag össze nem függő események láncolatán keresztül egészen odáig, mígnem a számos kaland után nemes egyszerűséggel elalszik, hogy boldogan ébredjen. Ha csak nem aludt mindvégig. Az olvasó viszont még választhat a „reflektálatlan hülyeségek” – „hosszú élet” párosítás helyett valami mást.
Spiró György: Kőbéka, Magvető, Budapest, 2017.
